3. fejezet; 2. rész

Myna a kora reggeli órákban egy históriás könyvet olvasgatott szobája erkélyén. A könyv Amin Seraffin Lenoir-ról szólt, a fiatal nőről, aki véget vetett több száz éve az öt nagy család közt folyó viszálykodásnak az Ötök Háborúja idején, s összekovácsolta a Birodalmat. Nehéz olvasmány volt, Myna pedig nem tudott kellően a sorokra koncentrálni, így inkább a kis asztalkára helyezte a vaskos kötetet. Nagy nap volt az számára, hisz apja, Shayk Shadid, az őrző, elhagyta Tut városát, és őt bízta meg azzal, hogy foglalatoskodjon az ügyekkel. Azonban gondolataiban még az esti városban tett séta kavargott, újra és újra lejátszotta magában a történteket.

Miután Isaac és Myna elmesélték egymásnak napjukat, s terveiket, a lány hosszas öleléssel elköszönt barátjától, hogy szobájába siessen, s köznépibb ruhát öltsön. Szolgaleánya boldogan segített kiválasztani számára a megfelelő öltözéket, amellyel beolvadhat a városiak közé. 

Szürke felsőt húzott, amelyből látszott hasa egy része is, alulra rongyos nadrágot javasolt neki a leány. Myna hogy elfedje úrnőcskés kezeit, rongydarabokat tekert ujjaira, s tenyerére. Haját hagyta szabadon lengedezni, nem tűzött bele hajdíszeket sem, hogy hátrafogják arcát söprő tincseit. Lábára poros szandált húzott, melyet szolgaleányával közösen piszkoltak be, s vidáman nevettek közben. Mikor elkészültek Myna, biztos volt benne, hogy senki sem fogja gyanítani, hogy a kastély udvarából érkezett ki a városba. 

Mielőtt találkozott volna a Szürke Harcossal, Myna Isaac családjának lakrészéhez sietett, s megmutatta magát barátjának, aki először jót szórakozott a lány jelmezén, majd látva Myna morcos arcát, Isaac biztosította róla, hogy senki sem fogja felismerni. Myna az udvar kis tavához ment, hogy együtt induljanak a szürke szemű férfival a városba. 

Néhány perc séta után elhagyták a kastély sövényekkel keretezett útját, s áttértek a város egyenetlen kőútjára. Bár már a kora esti órában voltak, s a nap alacsonyan leskelődött a városra, mégis meleg volt az idő. Myna figyelte, ahogy velük együtt jó pár ember tér be az egyre sűrűsödő városi házak közé. Mind egy irányba tartottak, Myna-nak pedig ötlete sem volt, mi lehet ennek az oka. Tekintetét a mellette haladó férfira szegezte, aki most nem Szürke Harcos ruháját viselte. Piszkosfehér ing volt rajta, melyet nem gombolt be a nyakáig, hagyta, hogy lengén lógjon felsőtestén. 

- Nem is tudom, hogyan hívják - szólította meg a férfit. 

- Pascal a nevem - nézett rá a tőle alacsonyabb lányra a férfi. - Ön meg ha nem rossz a megfigyelőképességem, akkor Myna Shadid - eresztett Myna felé egy félmosolyt. 

- A megfigyelőképessége kiemelkedő, kedves Pascal. Meséljen még magáról. 

- Mit szeretne tudni? - Nézett szeme sarkából a lányra Pascal. 

- Magam sem tudom pontosan. Hány éves, mióta tagja a Szürke Harcosoknak? Meséljen a szüleiről, tudja, ilyesmi - vonta meg a vállát Myna. 

- Hmm - gondolkodott Pascal. - Huszonhárom esztendős vagyok. Édesanyámmal sosem találkoztam, apám elmondása szerint egy Tengerszemi örömlány volt, akivel az egyik útjuk során találkozott össze néhány éjszaka erejéig. Apám jó ember, nehogy azt higgye, hogy mindenféle nőkkel hancúrozik. Nem. Ő nem olyan. Volt egy felesége egykoron, úgy harminc évvel ezelőtt. Fiatalon adták össze őket, apám tizenhat esztendős volt, a leány tizenhárom. Házasságuk első napjától kezdve azzal próbálkoztak, hogy fiúk szülessen, azonban egyetlen elő gyermekük sem jött világra. Apám ezért örült, mikor megszülettem, s hazavitt magával. Félt tőle, hogy a felesége mit szól, de az asszony nagyon boldog volt. Úgy nevelt mindvégig, mint a saját fiát, s én saját anyámként szerettem. Öt éve már, hogy meghalt. Apám azóta még jobban a munkája rabja. Tudja, ő a Szürke Sereg parancsnoka. Tizennégy esztendős voltam, amikor engem is besorozott közéjük, bár engem már kiskorom óta tanított a szokásaikra, hadviselésükre, kardforgatásukra. Talán ez az oka, amiért olyan kimagaslónak tartanak. 

Myna-t meglepte a férfi őszintesége, s kicsit meg is torpant Pascal beszéde közben. A férfi mosolyogva nézett a tőle pár méterre ácsorgó lányra. 

- Túl sok? - Nevetett Pascal. 

- Nem, nem - rázta a fejét Myna. - Csak megdöbbentett, hogy ezt ilyen nyíltan elmesélte nekem. 

- Nincs mit titkolnom. - Myna elmosolyodott a férfi mondatán, s arcát kezdte figyelni. Pascal észrevette, hogy Myna elveszett a gondolataiban, így megragadta a lány kezét, s húzni kezdte. 

- Ne ácsorogjon, pár ház és a célunkhoz érünk - magyarázta Pascal, miközben határozottan vezette a tömegen keresztül Myna-t, aki így engedte magának, hogy nézelődjön. 

A nap már nem adott sok fényt, így a keskeny utcákat oszlopokról lógó lampionok világították meg. Az épületek itt-ott omladozóban voltak, mégis volt bennük valami gyönyörűség. Az utcák kövei egyenetlenül helyezkedtek el, s rajtuk homokot fújt az enyhe szellő. Az egész olyan hangulatot keltett Myna-ban, mintha egy álomban lenne. Az emberek vidámak voltak, s mégsem viseltek drága ékszereket, mint az udvarban lakók. Myna-ban különös érzések kezdtek kavarogni, otthon érzet, barátság, s megbánás, amiért nem lépett előbb Tut városának utcáira. Olykor átlovagoltak rajta apjával, amikor valamilyen útra mentek, de a város szívében még sohasem járt. 

Amikor elérték a főteret, a város szívét, a lány döbbenten állt meg, hirtelen nem is tudta mit figyeljen. A tér közepén hatalmas máglyarakás égett, körülötte nők és férfiak táncoltak lenge ruháikban, a dobok ütemére, melyek egy fal tövében helyezkedtek el, s különös testfestésű férfiak játszottak rajtuk. Myna tanult a törzsükről, de sohasem találkozott egyel közülük. Most megbabonázva figyelte a Zutara törzs férfiait, napbarnított bőrük fehér kivehetetlen formák tarkították, szemük jegeskékje még távolról is jól látható volt, hosszú, fehér hajuk fonatokban súrolta hátukat, ahogy mozogtak. A férfiak izmai megfeszültek, ahogy teljes erőbeadással ütötték a nagy, tollakkal és színes mintákkal díszített dobokat. A ritmus átjárta Myna testét, s nehezen emelte el a tekintetét a tüzet körültáncoló emberekről, és nézett fel Pascalra.
A férfi halványan rámosolygott Myna-ra, majd megragadta a lány karját, s a táncoló tömeg felé húzta. Ahogy Myna ránézett, boldogságot látott az arcán, olyat, mint amilyet a kisgyerekeken látni, mikor szép fajátékokat kapnak. Pascal is ilyen volt akkor, mint egy boldog  kisgyermek. Amikor elértek a tömeg közepére a férfi táncolni kezdett. Myna nem tudta mit tehetne, nem táncolt így még sohasem, csupán bálokon vett részt. Figyelte az őt körülvevő nőket, asszonyokat. Testük úgy mozgot, mintha egy cérnaszál lenne, melyet fúj a szél, könnyedén és mégis kecsesen csavarták testük minden egyes részét. Myna akkor vette észre, mennyi ideje is bámulja az őt körülvevőket, mikor megérezte derekán Pascal meleg kezét. A férfira nézett, akinek arcán kissé félelem tükröződött, hisz ő sem volt tisztában vele, hogy szabad-e ezt tennie, de Myna bólintott, s Pascal arca határozottra váltott.
- Igazán egyszerű dolog - nevetett Myna-ra, ahogy a lány arcán felismerte a kétségbeesést. - Csupán át kell adnia magát a zenének. Hagyja, hogy az ösztönei vezessék, és meglátja, mennyire jó is a dolog.
Pascal lassan mozogni kezdett, teste hullámzott, miközben kezeivel ugyanazon ritmusra irányítani kezdte Myna csípőjét. A lány eleinte rémült volt Pascal közelségétől, de aztán elengedte magát, szemeit lehunyta, s hagyta, hogy a férfi vezesse. Néhány perc elteltével kinyitotta szemeit, s ekkor tudatosult benne, hogy a férfi már nem irányítja, sőt, tőle messzebb áll és figyeli, ahogy Myna a dobok ütemére táncot jár. Myna-ban ekkor tudatosult, mennyire felemelő érzés ez a tánc. Nem figyelt tovább semmire és senkire, nem figyelt Pascalra sem, csak ringatta testét a heves dobverésre, s érezte, hogy egyre gyorsabban szedi a levegőt, ahogy a tömeggel együtt kezdi körbetáncolni a máglyát. Úgy érezte, egy teljesen másik világba csöppent, melyben az egyetlen érzés a tánc extázisa. Szívverése átvette a dobszók ütemét, s olyan erősen kalapált, hogy Myna úgy érezte, lassan átszakítja mellhasát.
Érezte, ahogy két erős kar köré fonódik, s gyors mozdulattal megfordítja. Nem Pascal állt előtte, mint akire számított, egy számára teljesen idegen táncolt szemei előtt. A férfi közel húzta magához, annyira, hogy testük érintkezett. Egy pillanatra mindketten megálltak, majd ismét, akkor már együtt, szorosan egymást fogva, táncolni kezdtek a dobverésre. Olyan dolog volt ez, melyet Myna sosem tett még, melyet sohasem tehetett volna meg az udvarban, de mégis muszáj volt akkor ott megtennie. A homokhátiak vérében volt a pezsgés, a forróság és a vágy. És ez ellen még egy nemesebb rétegből származó sem tehetett.
Myna tekintete találkozott az idegen férfiéval, s érezte, hogy vére egyre gyorsabban pumpál. Forróságot érzett, nem tudta, hogy a hatalmas máglya közelségétől, a tánc okozta melegségtől, vagy az érzelmi forróságtól. A férfi egyre közelebb került hozzá, azonban a következő pillanatban érezte, hogy megpördül, s két kar öleli körül. Pascal szorította karjai közt, miközben a férfit kémlelte, akivel imént Myna táncolt. Az idegen hamar eltűnt mindkettejük látóteréből, s Pascal lenézett a lányra. Myna teljes teste izzadságcseppes volt a hőtől, de Pascalt nem aggasztotta, sőt, a lány bőre csak még szebben csillogott, s hívogatta a férfi tekintetét. Pascal megrázta fejét, majd a lány szemébe nézett, melybe belelógott néhány fekete tincs, melyeket óvatosan arrébb söpört.
- Rendesen belelendült a dolgokba, csak nem olyanná vált mint bármelyik homokháti közember.
- Ez káprázatos volt - lihegte Myna. Kimerült abban a pár percen, melyet tánccal töltött.
- Jöjjön, hűtse le magát. - Pascal gyengéden megfogta a lány csuklóját, majd vezetni kezdte.
Sétáltak néhány utcát, majd elértek egy kúthoz, melynek közepéből kis csobogással tört fel a víz. Pascal megmosta az arcát, majd Myna is követte a férfi példáját és kezeit összecsukva arcába fröcskölte a hideg vizet, majd kezeit ajkaihoz emelte és kortyolt párat tenyeréből. A hideg víz kellemesen csúszott le a torkán, s ezt követően egy halk sóhaj hagyta el ajkait. Pascal intett, hogy kövesse, majd a kúttól pár lépésre leültek egy fapadra. Rozoga volt és koszos, de épp megfelelt céljuknak. A férfi Myna-ra emelte tekintetét, aki az eget kémlelte, nem figyelt rá. Pascal elkalandozott, a lány vonásait figyelte, melyek gyönyörűek voltak, mégis sütött róluk a keménység és elhatározottság. Pascal tudta, hogy Myna ízig-vérig Shayk Shadid leánya, s nem hiába járja az a szóbeszéd, hogy ő lesz Homokhát következő őrzője. A lány nem is tudta, mennyi mindent alakíthat ő.
Pascalt hangos kiabálás rántotta ki gondolataiból, Myna pedig felpattant a padról. A következő pillanatban pedig egy kisebb csoport jelent meg látóterükben, akik dulakodtak. Pascal karjával maga mögé vonta Myna-t, másik kezével pedig nadrágja szíjából előhúzta tőrét.
- Mi folyik itt? - A dulakodók egy pillanatra megálltak, s a férfire emelték tekintetük.
- Nicsak, a Szürke fiú. Mit akarsz tenni azzal a tőrrel? Levágod a hajam? - Lépett Pascalhoz közelebb az egyik férfi, koszos volt, járásán pedig látni lehetett, hogy jó barátja volt este a rum. Mögötte két másik közrefogott egy fiút, nem lehetett idősebb tizennégy esztendősnél.
- Majd meglátjuk mi lesz a feladata. Mi dolgotok azzal a fiúval? - Pascal tőrével feléjük mutatott.
- Hm. Maradjon az a mi titkunk. - A férfi ajka egyik végét mosolyra húzta, majd párat szökkenve Pascal mögé kukucskált. - Oh, micsoda leánnyal akadt dolgod, fiú. Gyere drága, velünk, az igazi férfiakkal jobban jársz. - A férfi hangja ingadozott, akárcsak járása, mikor Pascal mögé futott, s Myna karját megragadva elhúzta a férfi mellől. A lány ijedten nézett Pascalra, aki dühösen közelített felé és az őt elragadó férfi felé.
- Érdekelt mi dolgunk a fiúval. Elmondom hát - nevetett a férfi, így megmutatva ocsmány mosolyát. - Lopott tőlem a semmirekellő! Így hát visszük és kivégezzük. De most, hogy itt ez a bájos hölgy - ujjaival végig simított Myna arcán, aki elrántotta fejét - ez a csalafinta hölgy, inkább őt vinném magammal. Választhatsz fiú. A gyermek élete, vagy a hölgy.
A férfi ismét megmutatta rémisztő vigyorát, majd intett társainak, akik Myna mellé hurcolták a fiút, így a két fogoly egymás mellett állt.
- Ne űzz velem játékokat! Engedd el mindkettőjüket!
- Ez nem így megy sajnos.
Pascal egy határozott mozdulattal elhajította tőrét, ami a fiút tartó férfi mellhasába fúródott. A fiú amint feldolgozta a történteket, futásnak indult, azonban egy lépést sem tett szinte, a Myna mellett álló férfi elkapta csuklóját
- Válasz egyet harcos. Ki meneküljön meg, a fiú, vagy a lány? - Myna kétségbe esett, de hitt benne, hogy Pascal képes lesz megmenteni mindkettőjüket. Amikor azonban Pascal kezével óvatosan, szinte alig láthatóan Myna irányába mutatott, a lány ledöbbent. Érezte, hogy szíve egyre gyorsabban ver. A karját szorosan fogó férfi most elengedte, s szinte a pillanat töredéke alatt elvágta a fiú torkát. A vér a férfira fröcskölt. Myna érezte, hogy a hideg folyadék az ő arcára is rászáll, s döbbenten nyúlt arcához kezeivel. Mikor elemelte kezét arcáról, tenyere vörös volt.
- Öröm volt veletek üzletelni -  nevetett a férfi, s egy szempillantás alatt el is tűntek.
Myna tekintetét a mellette heverő élettelen testre emelte. Nem tudta mit érez pontosan, meglepődött, sokkban volt, de nem érezte, hogy ő olyan lenne, mint aki kiborul, vagy sír. Myna érezte, hogy Pascal mellé lép.
- Jól van?
- Nem érdemelte ezt, hisz csak egy gyerek volt.
- Jobb lesz ha visszatérünk az udvarba - nyújtotta Myna felé a kezét a férfi. A lány azonban nem fogadta el azt, feltápászkodott, majd céltudatosan elindult. Ruhája és bőre is vöröslött a fiú vérétől, de nem foglalkozott vele, nem érdekelte semmi sem.
A palotába beérve olyan észrevétlenül osont a szobája felé, ahogy csak képes volt. Az őrök jól kiképzettek voltak, és a legkisebb neszt is képesek voltak meghallani. Myna azonban már kiskora óta kiszökött éjjelenként az udvarra, így jól tudta, merre menjen, hogy nem találkozzon egy emberrel sem. Amint beért szobájába, levetette a véres és koszos rongyokat, majd eldugta szennyes kosarának legaljára. Ezután az egyik asztalon kihelyezett tál vízhez lépett és egy ronggyal letakarította magáról a por és a vér keverékét.
Mikor lefeküdt ágyába, még néhány pillanatig a fiú járt az eszében, ahogy teste most ott hever a porban, míg ő puha ágyneműi közt pihenhet.

Nem sokkal azután, hogy Myna visszatért emlékeiből, kopogás hallatszott ajtaján. Egyik szolgálója lépett be, s miután meghajolt odasietett a lányhoz.
- Úrnőm! Egy férfi van itt és az őrzővel kíván beszélni. Nem említették, hogy nincs a kastélyban a Shadid Úr.
- Köszönöm, kedves! Kérlek segíts az öltöztetésemben - intette magához a szolgaleányt, aki nem merte Myna-ra emelni a tekintetét, úgy öltöztette egész végig.

A Shadid kastély napfényes trónterméből halk zaj hallatszott ki, amint odabent nemesek társalogtak. Kora délelőtt volt még, így Myna nem tartózkodott a teremben, hogy ellása régensi feladatait.
Amikor átlépett a terem aranyozott boltíve alatt, minden szempár rászegeződött. Arany színű ruhája súrolta a földet, hosszú fekete haja könnyed kontyban volt feltűzve egy arany hajdísszel. Igazán úgy festett, mint egy Shadid, nem úgy mint általában. Nem öltött magára kék színt, csupán a Shadidok színét, melyet olyan büszkén viseltek generációk óta.
A terem végébe érve az emelvényre sétált, s atyja trónjára ült, annak fényében, hogy ő volt éppen Homokhát ideiglenes irányítója. Szíve hevesen vert, ahogy keze megérintette a tömör arany darabot, majd mély lélegzetet vett.
- Úgy halottam, van valaki, aki a Shadid Úrral kíván beszélni - nézett Myna fürkészve a kisebb tömegre. Tekintete megállapodott egy fiatal férfin, akinek bőre fehér volt, haja világosbarna, szinte szőke. A férfi az emelvény elé lépett.
- Én hívattam a Shadid Urat. De ha nem tévedek, ön nem Shayk Shadid. - A férfi mosolyogva mérte végig Mynat.
- Myna Shadid vagyok, Homokhát régense. Az atyám nem tartózkodik a fővárosban. Netán mulatságosnak találja, hogy nem egy férfi ül a trónon, mint várta?
- Ami azt illeti, igen. Ritkán lát az ember egy törékeny nőt a trónon ülni.
- Nem ismer, ha azt hiszi törékeny vagyok. De ki maga, hogy így mer ítélkezni felettem?
- Bocsássa meg udvariatlanságom, hölgyem. - A férfi felsétált az emelvényre, melyet Myna döbbenten figyelt, s még jobban meglepődött, amikor a férfi letérdelt előtte, s kezet csókolt neki. - A nevem Rhalixior Lenoir, de ha gondolja szólítson csak simán Rha-nak.
- Ah. Ön lenne a trónörökös. Azt hallottam, hogy a Lenoir fiú egy félénk kisgyermek. Mit keres hát itt?
- Én pedig azt, hogy ön nem törvényes Shadid. - Myna érezte, hogy elönti a düh a férfi minden egyes mondata után. Ellenszenvesnek találta. - Az édesapja számos katonáját visszahívta a Birodalom seregéből Homokhát területére, holott erre a király nem adott engedélyt. Azért jöttem, hogy emiatt tárgyaljak.
Myna meglepődve nézett a férfire. A teremben levő nemesek kíváncsian elhallgattak, s minden erejükkel a lányra koncentráltak, s arra mit válaszol.
- A katonáink kimerültek, fenség. Sokáig voltak távol otthonuktól, így úgy véltük, elkél nekik egy kis homokháti levegő. - Myna bájosan Rha-ra mosolygott, s közben felállt a trónusról, hogy lassú léptekkel elkezdjen közeledni a férfi felé. - Atyám írt a királynak, csodálom, hogy nem érkezett meg Aminba a levele, hisz az egyik legjobb lovassal küldette el az iratot.
A Lenoir bizalmatlanul fürkészte Mynat, tudta, hogy a lány hazudik.
- Szeretném, ha holnap a váltó sereggel indulhatnék el vissza Hold-Birodalom térségére.
Myna megállt a férfivel szemben, s mélyen figyelni kezdte annak arcvonásait.
- Tudja, mit tartok különösnek, fenség? Nem jelentettek egy városhatárnál sem királyi lobogókat, vagy akár királyi őrtagokat. Ebből arra következtetek, hogy inkognitóban utazott ide, őrség nélkül. És abban is szinte biztos vagyok, hogy a király nem tud arról, hogy idejött. Hisz melyik uralkodó küldené el az örökösét egy helyre, amiről azt gondolja elárulta őt? - Myna arcán ravasz mosoly terült el, Rha Lenoiron pedig a kétségbeesés jelei jelentek meg. - Nem fog holnap visszatérni a kis otthonába a homokháti katonákkal, fenség. Nem kapnak katonákat tőlünk, ezt az atyja már nyilván tudja, ön azonban volt elég merész ahhoz hogy idejöjjön. És ennek most viselni kell a következményeit - Myna intett és a férfit két nagydarab őr ragadta meg egy-egy karjánál fogva.
- Mit művel? Én egy békés tárgyalásra jöttem ide!
- Naiv volt, fenség, ha azt hitte könnyűszerrel elhagyja Homokhátat. Vigyék az alagsori cellákba!
- Nem teheti ezt! - A férfi torka szakadtából üvöltött, miközben az őrök elindultak vele az alagsor felé. - Az apám ezért bosszút áll! Ez felségárulás!
A Lenoir fiú kiáltása még jó néhány percig halható volt, míg az őrök elég távol nem cipelték ahhoz, hogy ne hallatsszon a szidalmazása. Myna visszaült trónusára, s tekintetével végignézett a teremben levőkön. Büszkeség töltötte el, amikor rájött, hogy elismerő szempárok szegeződnek rá. Arra lett figyelmes, hogy valaki mellette áll.
- Bár fáj ezt mondanom, ezt szépen csináltad, fattyú. - A Shadid Úrnő nézett le rá fényes aranykoronája alól. - Nem kedvellek, és a lányomat jobban szeretném azon a trónuson látni. De olyan magabiztosan beszéltél a Lenoirral, ahogy azt Shayk tenné. Jól intézted.
- Óvatosan, Úrnőm! A végén még azt fogom hinni, hogy csodál.
- Arra sosem kerül sor. Most pedig tájékoztass a többi ügyről. - Myna arcán halvány mosolyjelent meg. Büszke volt, amiért még a Shadid Úrnő dicséretét is kivívta, örült, hogy képes volt kiállni az emberek elé, és ilyen fontos ügyben jól intézkedni. Mindezek mellett pedig elégedettség töltötte el, ahogy ott ült a trónuson. Úgy érezte, megtalálta a helyét, s rendeltetését a világban. Ez pedig az volt, hogy uralkodjon.

3. fejezet; 1. rész

Myna Shadid 

Hangos nevetésre lett figyelmes a szobájában olvasgató Myna. Abbahagyta a sorok olvasását és fülelni kezdett, hátha megtudja a felhőtlen jókedv okát. Kíváncsian állt fel a selymes szőnyegről, majd elindult az udvar irányába. 

Meleg volt még a hideg kőfalak közt is, melyek valamelyest bent tartották a hűvöst a kastélyban, de ez kevés volt. A homokháti délelőttök forróak voltak, a Birodalomban a legforróbbak, melyet Myna nehezen viselt. Igaz Homokháton nevelkedett, de ereiben nem a sivatag szülötteinek vére csörgedezett, inkább az enyhe időt kedvelte. 

Az udvarra lépve testvéreit pillantotta meg, akik a kastély oázisában nevetgéltek és az udvar közepén levő kis tó vízét fröcskölték egymásra. Nagyjából egy idősek voltak Myna-val, azonban ritkán játszottak együtt kiskorukban is. Myna nem volt a valódi testvérük. Shayk Shadid, Homokhát őrzője közel tizennyolc esztendeje Homokhát déli városait ment el felmérni. Egy év múlva tért vissza a fővárosba, Tutba és magával hozott egy leánygyermeket. Felesége rögvest tüskeként tekintett a lányra, pedig csupán egy esztendős volt. Megtiltotta saját gyermekeinek, hogy Myna-val érintkezzenek, vagy akár társalogjanak. 

Shayk azonban saját lányaként szerette Myna-t, ha nem jobban. Sok időt töltöttek együtt és a férfi kitanította a lányt minden Shadid szokásra és elérte, hogy a lány a politikában is kiemelkedő eszű legyen. Úgy hitte, egyszer jelentős szerepet tölthet be a törvényhozásban, még ha nő is. A Shadid Úrnő ettől még jobban ellenségnek kezdte tekinteni a fehér Shadidot. Igen, Myna nem csak viselkedésében, de küllemében is más volt a többi homokhátitól. Bőre, bár a nap miatt enyhén barna volt, világosabb volt sok árnyalattal a többi sivatagitól. Talán sötét haja és tekintete volt az egyetlen, amelyből arra lehetett következtetni, hogy a Shadid családhoz tartozik. 

Próbált beilleszkedni, de valamiben mindig kilógott a többi Shadid közül. De Myna-t ez sosem zavarta annyira, Shadid-nak tekintette magát, elvégre ezt a nevet viselte, velük élt, szinte olyan volt a viselkedése is és öltözködésben is a homokháti lányok közé tartozott. 

Myna az egyik kőoszlop mögül figyelte a lányokat, amint vidáman szórakoznak, mint a kisgyermekek, bár már nem voltak azok. A szél belekapott hosszú hajába és kék ruhájába is, talán ezért lett rá figyelmes egyik nővére, Meriré. 

- Myna! Azt hittem neked most a tanítóval kellene lenned - Meriré vádlóan nézett a lányra. 

- Amennyiben erre vagy kíváncsi, nem, nem kell a tanítómmal lennem. Nincs a városban. Apánk nem örülne, ha meglátna a tőle kapott ruhában bőrig ázva - Myna végignézett a nővérén. Meriré narancssárga ruhája vékony testére ragadt a nedvességtől, haja is összeállt a koszos tó vízétől. Myna a ruhát sajnálta a legjobban. Tudta, hogy apjuk mindent megtesz, hogy szép ajándékokkal lepje meg őket. Míg Merirének a legkülönfélébb különleges anyagokból szőtt ruhákat ajándékozott, Myna-nak kézzel készített arany ékszereket és különféle festményeket. 

- Csak egy anyag. Úgyis állandóan újakkal lep meg - legyintett. 

Myna-nak elege lett a nővére megbecsületlenségéből, abból hogy lenézi az apjukat. Közelebb lépett a lányhoz és épp belekezdett volna mondandójába, amikor Meriré a nyakához nyúlt és letépte Myna nyakáról aranyékszerét és a tóba hajította. A lány felnevetett, majd két húgával együtt otthagyta a döbbent Myna-t. Nem tudott mit tenni, látta, ahogy az ékszer elsüllyed a tó vízében. 

A kedvenc darabja volt. Apja Tengerszemről hozta, és egyforma mintázata volt fején viselt koronájával. Sosem azért szerette az apjától kapott ékszereket, mert drágák voltak, nem. Őt a történetük érdekelte, ahogy készültek, és amit magukba rejtettek, a mintáik, vonalaik. Hosszú percekig csak nézte a tó felszínét, amely elnyelte sok emlékét. 

Ebéd idő volt, s mint mindig, a Shadid család most is összegyűlt étkezőtermében egy fenséges ebédre. Myna az oázisból egyenest oda ment, és nagy erővel nyitotta ki a terem aranyozott ajtaját. Apja már az asztalfőn ült, mellette felesége, a kegyetlen Eligna Shadid, közelükben pedig három lányuk étkezett. Myna általában az asztal végében ült néhány udvarbeli hölggyel. Most azonban nem állt meg helyénél, egyenesen az asztal főrésze felé lépkedett. Haragja átjárta minden porcikáját. 

- Te kegyetlen szajha! - Erősen az asztalra csapott, ahogy megállt Merirével szemben az asztal túloldalán. Meriré összerezzent, ahogy Myna az asztalra ütött, két testvére is ijedten nézett a lányra. 

- Hogy beszélsz? - Kiáltott rá a Shadid Úrnő. - Homokhát leendő őrzője ül előtted! 

Myna szánakozva nézett Merirére. - Ő minden, csak nem őrző! A tóba hajította a nyakékem. 

- Aljas hazugság! - Meriré hangosan ejtette ki a szavakat és felállt az asztaltól. 

Myna apjukra nézett, aki gondolkodva méregette őket. - Myna, mond el mi történt. 

- Halottam, hogy nevetnek, kimentem megnézni mit csinálnak. A tó vizével játszottak, én pedig mondtam neki, hogy nem a tőled kapott ruhában kellene játszadoznia. Azt felelte, csak egy anyag és úgyis hozol másikat. Leakartam szidni, kiabálni akartam vele, nem tagadom. De ő megragadta a nyakláncom, letépte rólam, s a tóba hajította, majd elmentek. - Myna lesem vette a szemét nővéréről, miközben elmesélte a történteket. 

- Ne hallgass rá, apám! Hazug! A húgaim bizonyítani tudják, hogy nem így történt! Myna dobta a tóba a nyakláncot. Azt mondta utálja, és hogy mindent utál amit tőled kap. 

- Annyit hazudsz Meriré, amennyit csak akarsz, de én nem úgy fogok elaludni estére, hogy tudom, egy becstelen szajha vagyok - mondta kimérten Myna, majd egy narancsot elvéve az asztalról elhagyta a termet. Nem törődött azzal, mit hagy maga után, hogy apja kinek hisz. Elmondta, amit akart és neki ennyi éppen elég volt, bár sejtette, hogy a dolog itt még nem ért véget. 

Myna a szobájába ment, s miközben elfogyasztotta a narancsot, átöltözött. Egy rövid kék ruhát húzott, alá kék alsó öltözettel, levette ékszereit és haját is kibontotta, majd meztelen láb az udvarra sietett. A déli forróságban nem lehetett látni embereket a kertben, amely pont megfelelt Myna számára. A földre terített egy anyagot, melyre lerakta maradék narancsát, majd a tóhoz sétált. 

Óvatosan rakta egyik lábfejét a tó vizébe, amely kellemes meleg volt a sugárzó napnak hála. Másik lábával is a tóba lépet, majd beljebb sétált addig, amíg a víz combját nem súrolta. Talpával elkezdte a tó alját simítani. Minden egyes különös alakú tárgyat kiemelt a vízből, de mindig szomorúan dobta vissza, miután megállapította, hogy nem az ékszere az. 

- Jól van, kisasszony? - Myna ijedten fordult az őt megszólító hang irányába. A fiatal férfi meztelen felsőtestén két szürke bőrszíj keresztezte egymást, mely azt jelképezte, hogy a férfi a negyedik őrség tagja. A legalacsonyabb rendű harcosok voltak a kastélyban, a város lakói azonban csodálták őket kecses mozgású harcukért. 

- Miért is ne lennék jól? - Kihúzta magát és kérdő tekintettel nézett a férfira Myna. 

- Csupán csak azért, mert egy tó közepén ácsorog - nevetett a férfi. Myna dühös tekintettel meredt, rá, így az abbahagyta a nevetést. - Tudja, ha hűsölni szeretne, vannak fürdők a városban, nem drágák, egy egyszerű szolga is megfizetheti. 

- Már elnézést, de fontos dolgot csinálok éppen, nem hűsölök! És kérem, hagyja, hogy azt tegyem, amit éppen tettem, mielőtt megzavart! - A férfi elnevette magát Myna mondandóján. A lány nem értette miért ilyen mulatságos, majd eszébe jutott, hogy lehet kétértelmű volt amit mondott, de nem jött a dologtól zavarba. - Ennyire szórakoztató lenék? 

- Roppantul. Miért nem mondja el mit csinál, talán segíthetek - vont vállat a férfi, arcán pedig ravasz mosoly ült. Most Myna nevette el magát, majd kíváncsian nézett a férfira. 

- Egy nyakéket keresek - adta meg magát Myna. A férfi bólintott. 

- Beejtette az egyik úrnőcske és magát küldték a keresésére? - Myna már mondta is volna, hogy az ő nyakékéről van szó, de úgy döntött inkább elhallgatja ezt a dolgot. 

- Igen. De mindegy is, sosem találom meg - sóhajtott lemondóan, majd megindult ki a tóból. Felvette a földre terített anyagot, majd megtörölte benne vizes testét. A férfi figyelte minden mozdulatát, Myna érezte. Kíváncsian fordult a férfi felé, majd tekintetét az övébe fúrta. - Igazán örültem, hogy jó szórakoztató társaság voltam, de azért remélem több ilyen alkalom nem lesz. 

- Pedig élvezem a társaságát. - Myna nem mondott semmit, csupán bólintott, majd megfordulva otthagyta a férfit. 

Visszatért szobájába, majd visszavette száraz ruháit, melyeket délelőtt is viselt, illetve ékszereit, tóba hajított nyakéke helyett egy másikat helyezett fel nyaka köré, majd a konyhába indult, hogy meglátogassa egyik barátját és étellel tömje meg hasát, ha már ebédelnie nem sikerült. 

A napfényben úszó folyosó üres volt, mint a délutáni órákban általában. A kastély és Homokhát összes városa is éjjel élte az igazi életet, amikor a Nap lement és a levegő is lehűlt már. Ilyenkor, napközben pihentek az emberek, esetleg fürdőztek, akik igazán szerették a Napot, azok pedig teraszaikon kifüggesztett hálóágyaikban élvezték a Nap sugarait. Myna ilyenkor, nappal a szobájában olvasgatott, vagy épp tanítójával töltötte az idejét, de időnként meglátogatta néhány barátját is. 

Isaac volt az egyik azon néhány barátja közül, akikben megbízott. Most hozzá igyekezett a konyhára, hisz a fiú ott dolgozott, a főszakács fia volt. Myna nem csak azért szeretett a fiúval lenni, mert megegyező volt a gondolkodásuk, azért is élvezte a társaságát, mert mellette nem tűnt ki. A fiú cédruskerti származású volt és kiskorában jöttek Tutba apjával egy jobb élet reményében. Nem kemény homokháti volt, a bőre fehér volt, nem halvány barna. Myna jól érezte magát vele.

Gondolataiból egy hideg női hang térítette vissza, Myna felé fordult. A Shadid Úrnő volt, Eligna. 

- Sosem bocsájtom meg neked, hogy így beszéltél a leányommal! És Shayk sem fogja, ne félj! Lehet azt hiszed, a férjem úgy szeret, mint az igazi gyermekeit, de nem vagy az, kedves - mondta lenézően nyájas hangon az Úrnő. - Megkaptad a Shadid nevet kiskorodban, de sosem leszel egy közülünk! Neveletlen fattyú vagy - köpte a szavakat a magas, vékony nő. Myna kiskorában rettegett tőle, ahogy karcsú testévvel felé magasodott, hideg hangon szólt hozzá, ahogy dús fekete haja körülölelte arcát. Még a gyönyörű koronája ellenére sem tudott csodálattal nézni rá Myna, nem látta uralkodónak, csak egy kegyetlen hataloméhesnek. De már nem félt tőle. 

- Talán nem vagyok a lánya, talán igen, senki sem tudja. Azonban maga is tudja, hogy engem inkább tekint a saját vérinek, mint Merirét. Engem nevez neveletlennek, de nem látja az erdőt a fától, Úrnőm. A leánya még tőlem is rosszabb! - Myna mindig is egyenes ember volt, aki kiállt az igazság mellett, a Shadid Úrnővel eddig azonban nem mert ellenszegülni. De a dolgok változnak, Myna egyre erősebb és céltudatosabb nővé kezdett válni, és a gyerekkora megrontójával való szembenézés volt a nővé válásának első lépcsőfoka. 

- Hogyan merészelsz így beszélni az Úrnőddel? Itt én vagyok az uralkodó, ha azt kívánom, holnap a város kapuja felett fog díszelegni a szép fejed! 

- Nem félek öntől többé! Lehet, hogy amíg leány voltam megrémített, irányíthatott, de felnőtt nő vagyok és senki sem szabhat nekem korlátokat, főleg nem egy hataloméhes nőszemély - Myna szavai hidegek és kimértek voltak, arcán egy cseppnyi érzelem sem volt olvasható. A Shadid Úrnő döbbenten figyelte a fiatal lányt, aki valóban nővé vált, egy erős nővé. Tudta amint férje idehozta, hogy Myna lesz a család megrontója, és már egészen biztosan látta, ahogy egy senki lánya elvesz tőle mindent, ami őt illeti. 

- Úrnőm! Kisasszony! - Egy szolgáló hajolt meg mellettük hevesen kapkodva a levegőt. - Shayk Shadid a család minden tagját a trónterembe hívatta. Magát is Lady Myna.
A két nő egymásra nézett, majd egyszerre indultak meg a terem felé vezető folyosón. Myna lépett elsőnek a terembe, ahol Shayk már a trónusán ült, de valami más volt. A férfi két oldalán ezidáig négy másik trónus helyezkedett el, egy feleségének és három a pár lányainak. Most azonban egyel több volt.
Shayk felállt őrzői székéből és megindult az ajtóban ácsorgó Myna felé. Eligna ekkor lépett a terembe és neki is szemet szúrt a változás. A férfi odaért hozzájuk, majd néhány percnyi csendet követően belekezdett mondandójába.
- Úgy döntöttem, hogy kihallgatunk néhány szolgálót, akik délelőtt az udvaron tartózkodtak, hogy kiderítsük az igazságot a nyakékről. A kihallgatásokon a család minden tagja itt lesz, te Eligna, Myna, Meriré és a másik két lányunk is, ahogy az szokás.
- Myna sosem vett részt a kihallgatásokon - vágott közbe az Úrnő. - És mégis miért van plusz egy trónus, csak három gyermekünk van.
- Tévedsz, Eligna. Myna is a leányom és épp itt az ideje, hogy megtudja hogyan zajlik egy kihallgatást. Másrészről, ez az ő ügye is, hisz az ő nyakláncának eltűnése a téma.
- Akkor sem értem, miért kell köztünk ülnie - mondta indulatosan a nő. - Szégyent hozz a családunkra!
Shayk közelebb lépett feleségéhez és közel hajolva hozzá elsuttogott egy hosszabb mondatot, melyet Myna nem hallott, majd mosolyogva fordult a lányhoz.
- Gyere, kedves! - Shayk Myna felé nyújtotta a karját, aki kis gondolkodás után belekarolt a férfiba. Az Úrnő fagyos tekintettel figyelte, ahogy férje az emelvényre kíséri Myna-t. Magában forrongott és gondolataiban átkokat szórt a lányra, akit bárkinél és bárminél jobban utált. Nem mozdult az ajtó mellől, onnan figyelte az eseményeket.
- Már egy ideje készen van, csak a megfelelő időre vártam, hogy átadhassam. - Shayk megállt az ő trónusa mellett, majd az az mellett levőre helyezte kezét. - A családom része vagy, még ha nem is teljes mértékben. De köztünk a helyed, itt fent, ezért készítettem számodra is egy trónust, hogy elfoglald méltó helyed.
Myna közelebb lépett, hogy szemügyre vegye azt az ajándékot, amely egy új életet jelentett számára. Ha elfogadja, és attól a naptól az emelvényen, trónusán ül majd, hivatalosan is Tut urai és úrnői közé kerül. Ugyan azok a jogok illetik majd, mint a Shadid Úrnőt, vagy akár Merirét.
Végigsimított a trónus karfáján. Különös anyagból volt, Myna nem tudta megállapítani miből, sötét volt, szinte fekete. Kék és arany díszítések keretezték, háttámláján pedig egy apró, csillag alakú aranykő díszítette. A lány megérintette. A csillag volt a jelképe, a többi Shadidtól eltérően, akiknek a Nap volt minden tárgyukon, trónusaikon is.
- Nem is tudok mit mondani, apám - nézett a férfira. Shayk éppen szólt volna, amikor az ajtó irányából hangzavarra lettek figyelmesek.
- Ez meg mégis mit jelentsen? - Meriré aranyszínű selyemruhájában úgy termett Myna és Shayk mellett, mint egy villámcsapás. - Tudja mit tesz, apám? Ezzel elismeri Myna-t az őrző család tagjának. Ő lesz az egyik örökös, megelőzve a húgaimat!
- Tudom, mit teszek Meriré, nem kell kioktatnod - mondta erőteljesen Shayk. - És most kérlek ülj le, pár perc és kezdődik a tárgyalás.
Myna hallotta a mellette lezajló beszélgetést, de nem figyelt rá, csakis az járt a fejében, milyen nagy lépés ez. Apja elismeri. Közelebb lépett a trónushoz, majd megfordulva leült abba. Meglepően kényelmes volt a keménynek tűnő anyag. Myna karjait a trónus karfájára helyezte, miközben annak díszítését csodálta. Érezte, hogy testét átjárja egy láthatatlan energia, valamiféle erő. Tekintetét az emelvény felé közeledő Shadid Úrnőre emelte, aki hideg tekintettel nézett vissza rá. Mögötte két leánya, a tizenhat esztendős Jáde és a tőle egy évvel fiatalabb Ariána követte, akik szintén hűvös pillantást vetettek Myna irányába. De őt ez nem aggasztotta, hisz már gyermekkora óta megvetően néztek rá, s megtanulta kezelni a dolgot.

A tárgyalás kis idő elteltével kezdetét vette. Elsőnek Meriré két öltöztetőleányát hallgatták meg, akik az eset idején az udvarra néző erkélyen sétálgattak. Szentül állították, hogy Meriré egy ujjal sem ért Myna-hoz és a lány maga dobta a nyakéket a tóba, miután kiabált Meriré-vel. Őket egy konyhafiú követte, aki éppen lisztet vitt a konyhára, amikor zajra lett figyelmes.
- Hallottad, hogy miről beszéltek? - Shayk kérdezte ki.
- Nem, Uram. Csak hallottam, ahogy nevet a három hölgy. - A fiú nem emelte Shayk Shadidra tekintetét, a földet nézte.
- Láttad, mi történt a nyakékkel?
- Igen, Uram. A leánya a tóba hajította. - Myna érdeklődve figyelte a vallatást, miközben mellette Meriré unottan igazgatta ruháját.
- Melyik leányom? - A fiú most felemelte tekintetét, hogy ránézzen Merirére, majd Myna-ra, s vissza szegezte szemeit a földre.
- Nem tudom, Uram. - Shayk sóhajtott, Myna azonban kihúzta magát.
- Mi a neved, fiú? -Kérdezte kedves hangon.
- Myna! - Szólt rá erőteljesen Eligna, Shayk azonban intett a fiúnak, hogy feleljen a kérdésre.
- Sam a nevem, Hölgyem - mondta zavartan a fiú. Tizenhat esztendősnek gondolta Myna, arca azonban koszos volt, így nem tudta pontosan megítélni.
Az ajtó eközben nyílt és egy kisebb csapat ember lépett be rajta, hogy figyeljék a kihallgatást.
- Nos, tehát, Sam. Azt állítod, nem tudod, ki dobta a tóba a nyakéket. Ez az igazság, vagy talán valaki kérte tőled, hogy mond ez az igazság?
- Ez az igazság, Hölgyem. - Myna rendelkezett egy érzékkel, melynek köszönhetően könnyűszerrel észrevette, ha valaki hazudik. És tudta, hogy ez a fiú hazudik neki.
- Nem kell félned, Sam. Csak mond el az igazat - mondta lágyan Myna. - Nézz rám, Sam! Én dobtam a tóba a nyakéket? És most nézz Merirére, ő volt az? - A fiú félve nézett mindkét lányra, majd Myna-ra emelte tekintetét, s néhány percig csöndbe burkolózott a terem. Shayk érdeklődve figyelte a jelenetet.
- Meriré kisasszony volt, aki a tóba hajította a nyakéket, Hölgyem - szegezte a földnek szemét a fiú.
- Hálásan köszönöm, Sam, hogy elmondtad az igazat - bólintott Myna, a fiú pedig félrevonult.
- Tehát van két udvarhölgy, akik Merirének adnak igazat és egy konyhalegény, aki Myna-nak - tűnődött Shayk Shadid segítője, Edgar Cavill, aki az emelvény előtt ácsorgott.
- Az aranyákból ítélve, Merirének van igaza, Shayk - szólt Eligna Shadid.
Az embertömeg megmozdult és egy fiatal férfi lépett ki közülük. - Uram, én is elmondanám, amit tudok! Amennyiben nem bánja - eresztett egy féloldalas mosolyt a férfi, aki Myna ekkor ismert fel. Ő volt az, aki társalgott vele, miközben a nyakékét kereste a tóban, a Szürke Harcos.
- Hallgatlak, harcos - intette közelebb Shayk.
- A délelőtti eseménykor nem voltam jelen, viszont jó okom van gondolni, hogy Meriré kisasszony volt, aki eldobta az ékszert. Délután, mikor kevesen jártak az udvaron, figyelmes lettem rá, hogy valami mozog a tóban. Vízi állatnak hittem, ám ahhoz túl nagy volt. Utána vettem észre, hogy egy fiatal hölgy az. Viccelődtem rajta, mit keres a tóban, aztán elárulta, hogy egy nyakéket keres, melyet beejtett az egyik úrnőcske. Szegény nem találta, így feladta a keresést.
- Miben kapcsolódik ez ahhoz, hogy ki dobta be az ékszert? - Kérdezte türelmetlenül Eligna.
- Mivel Myna kisasszony volt az, aki a tóban kereste a nyakéket. Amíg el nem kezdődött a tárgyalás, nem tudtam, hogy ő volt, most tört rám a felismerés. - A férfi Shayk felé fordult. - Kérdem én, miért ment volna be a tóba a kisasszony, ha nem lenne fontos számára a nyakék?
Csend települt az őrzőtermére. Myna nem tudta, hogyan reagáljon, de érezte, hogy sokat tett most érte és az igazáért a férfi.
- Azt hiszem, most már tudjuk az igazságot - fordult Myna és Meriré irányába Shayk. - Meriré, a büntetésed majd kettesben megtárgyaljuk. - A lány döbbenten nézett apjára. Remélte, hogy végül ő lesz, akinek igazat ad, s kegyetlenül érte, hogy Myna lett, akinek az végül kijárt, még ha valóban is az ő története volt az igaz.
- O, majd elfelejtettem, Uram - fordult vissza a Szürke Harcos, mielőtt visszaállt volna a többi nemes közé. - Miután a hölgy feladta a keresést, úgy gondoltam nem maradhat befejezetlenül az ügy. - A férfi nadrágja zsebébe nyúlt, s kihalászott belőle valamit.
Myna amint meglátta, felpattant trónusáról, s a pár lépcsőt szinte átszökkenve a férfihoz sietett, hogy jobban szemügyre vegye a kezében tartott tárgyat. Bár kissé iszapos volt, Myna így is felismerte.
- A nyakékem - mondta csodálkozva. - Megkereste?
- Olyan csalódottnak tűnt, miután nem találta, gondoltam segítek kicsit - mosolyodott el a férfi. - Próbáltam letisztítani, de az iszap könyörtelenül ragaszkodik hozzá.
- Köszönöm! - Nézett fel a férfira Myna mosolyogva. A férfi szürke szeme összehúzódott, ahogy visszamosolygott Myna-ra. Megfogta a lány kezét, s belehelyezte a nyakéket, majd meghajolva visszatért a tárgyalást figyelő embertömeg közé. Myna kezében az ékszerrel, arcán nagy mosollyal fordult apja felé, aki látva lánya boldogságát, szintén elmosolyodott.

Az emberek lassan elhagyták a termet, egyedül Shayk és Meriré maradt odabent. Myna kíváncsi lett volna, miről társalognak, de végül elvetette azt az ötletét, hogy esetleg hallgatózzon. Útját a konyha felé vette, Isaac-hez, aki nem csak az ételek készítéséhez értett remekül, de Myna kényes ékszereinek megtisztításához is. Volt ugyan ékszerfényező a kastélyban, kedvenc darabjait jobb szerette Isaac-re bízni, mint egy idegen kezére. Miközben haladt előre a folyosón, megpillantotta a férfit, aki megtalálta ékszerét, s eszébe jutott, meg kellene hálálnia valamely módon.
- Uram - szólította meg a néhány méterre előtte haladó férfit, aki azonban nem figyelt rá. Myna gyorsabban kezdte szedni a lábát, hogy utolérje, de lenge kék ruhája beakadt az egyik kőoszlopból kiálló hegyes részben. - Nem hiszem el! - Próbálta kiakasztani ruháját a kiálló részből, ám az nem engedett. - Nem volt már így is elég eseménydús napom?? - Myna magában dühöngött, amikor egy kéz elnyúlt mellette, és egy egyszerű mozdulattal kiszabadította az anyagot.
- Köszönöm! - fordult meg nagy lendülettel Myna, majd tekintete találkozott a szürke szempárral.
- Azt hiszem önnek külön emberre lenne szüksége, aki megmenti a szorult, vagy éppen kínos helyzetektől - nevetett a férfi.
- Tudja, nem vagyok esetlen! Ez csupán csak egy rossz nap - rázta meg fejét a lány. - Egyébként, pont ön után igyekeztem, hogy elmondjam, köszönöm! Hogyan hálálhatnám meg?
- Esetleg eljöhetne velem este Tut városába egy sétára. De csak abban az esetben, ha az ügyetlen oldalát itt felejti - mosolygott ravaszul.
- Ne nevezzen még egyszer ügyetlennek! Csak néhány szavamba kerül és a közelembe se merészkedhet többé - szólt a férfira Myna.
- O, és ez az, amit szeretne, hogy ne mehessek a közelébe? - A férfi kiforgatta Myna szavait és többet gondolt beléjük, mint amit a valóság tükrözött. Myna-t csupán aggasztotta a férfi arroganciája, és az, hogy olyan jól szórakozott Mynán.
- Amennyiben így folytatja, elintézem, hogy a várost is messzire el kelljen kerülnie. - Myna gondolkodóba esett, miközben a férfi tekintetébe véste sajátját. - Ha abbahagyja ezt a viselkedést, nem forgatja ki a szavaim, és minden egyéb, akkor meg is ejthetnénk egy óra múlva azt a sétát.
- Szóval beleegyezik? - A férfi arcán elégedett mosoly ült, s testtartásán is egyenesített, bár már előtte is szögegyenes háttal állt. Szinte már lehetetlennek tűnt ily kecsesnek maradni, egy olyan feszes, kényelmetlen pózban. A Szürke Harcos mégis olyan kecsesen és egyszerűen mozgott tovább, mintha a világ legkényelmesebb pozíciójában ácsorogna.
- Tartozom önnek egyel - harapta be ajkait a lány. A férfi bólintott, majd még egyszer Myna-ra nézett, tekintetük találkozott, a Szürke Harcos meghajolt, s folytatta útját. Myna figyelte, ahogy eltűnik az egyik mellékfolyosón, majd irányt váltott a konyha felé.

Vidáman, dúdolgatva lépkedett a széles lépcsőfokokon. A kanyargós úton lefelé megérezte a számára jellegzetes illatokat. Ajkai még nagyobb mosolyra húzódtak, ahogy orrán beszippantotta a friss piskóta illatát. A lépcsőn leérve már a helységben is találta magát. Világos volt, mégis itt-ott gyertyák égtek még több fényt adva, hogy a lássák a legszebb alapanyagokat kiválogatni. Ahogy Myna haladt a hosszú faasztalok közt, figyelte, ahogy a szakácsok, szakácsnők és szolgálok az ételeket válogatják, tésztákat gyúrnak, leveseket kevergetnek. Myna mosolyogva bólintott feléjük, a szolgálók pedig vidáman hajoltak meg neki. Megszokott jelenet volt ez mindannyiuk számára, hisz Myna gyakran lófrált a konyhában már kiskora óta.
A lány útja, mint mindig, a gyümölcsös asztal felé vezette. Egy fiatal férfi bőszen nézegette a terméseket, majd mikor észrevette a közeledő Myna-t, felkapott néhány cédrust és dobálni kezdte őket. Myna nevetni kezdett, oly hangosan, hogy a helységben levők felé kapták tekintetük. Myna a férfihoz lépett, s elkapott egy épp zuhanó cédrust, majd hámozni is kezdte.
- Mesélj kislány - mosolygott rá a fiú, s visszatette az asztalra a többi gyümölcsöt.
- Szerintem elképzelni sem tudod, milyen napom volt ma. És még koránt sincsen vége! - Myna döbbent arccal nézett barátjára, s mondata közben könnyed mozdulattal felült az asztalra. - Ah, Isaac! Az istennő valami különös játszmát játszik velem - mondta halkan a lány.
- Csak célozgatsz, hagysz kétségek közt maradni, vagy be is számolsz az érdekes életedről? - Isaac kíváncsian lépett Myna elé, s alkarjával megtámaszkodott a lány térdén.
Ha egy közember, váratlanul belépett volna, egészen biztosan döbbenten nézett volna a szolgafiúra, aki a különc Shadid lány térdén támaszkodik és bizalmas beszélgetést folytat vele. Myna-t és Isaac-et viszont hideg hagyta volna a dolog. Hozzászoktak, hogy ha nyilvánosan töltik egymással az idejük, az döbbenetet idéz elő. Meriré folyton felemlegette Myna-nak, amikor bement a lány szobájába, és ő ott beszélgetett Isaac-el. Összeillő páros. A szolga és a fattyú - mondta mindig Meriré. Myna nem háborgott emiatt sohasem. Meriré nem ismerte Isaac-et, aki nagyszerű barátja volt Myna-nak, ő volt a támasza, ebben a gyűlölettel teli világban.
- Tudom, itt nem sok minden történik, igaz? Kellenek a friss udvarbeli szóbeszédek, amikkel elkápráztatod a lányokat - forgatta a szemit Myna. Isaac nevetéssel felelt, a lány pedig belekezdett napja leírásában.
Olyan volt ez Myna számára, mintha egy naplót írna, csupán a szavait kiejtve. Isaac figyelmesen hallgatta barátját, érzelmeit, gondolatait pedig arcával, olykor hörgéseivel fejezte ki. Mikor Myna a történet végére ért, Isaac elismerően bólintott. - Hát, most aztán tényleg lesz miről csámcsognia az udvar lakóinak.
- A legkevésbé sem vágyom arra, hogy én legyek a téma - nevetett keserűen Myna. - Épp, hogy abbahagyták a fattyú témát. Nem tudom mit fognak reagálni arra, hogy a fattyú fellép úrnőcskének. 
- Nem vagy fattyú, Myna. - Isaac hangja keserű volt. Mély hangja meglepően szólt, mikor szomorúan akarta kifejezni gondolatait. Myna próbált egy mosolyt küldeni felé, de nem volt képes rá,  úgy érezte, sírnia kell. Isaac látta, hogy nem sokat segített barátjának szavaival, így próbálta oldani a feszültséget, s előhozakodott egyik gyermekkori viccével. - Nem vagy fattyú, Myna. Sokszor mondtam már neked, tudod, te egy hattyú vagy.
Myna elnevette magát, de a nevetése hamar átváltott apró, mégis keserű mosollyá. - Köszönöm, Isaac! Szerintem már rég itt hagytam volna ezt a helyet, ha te nem tartod bennem a lelket.
- Oo, Myna. Erős vagy te, a legerősebb az összes Shadid közül! Itt voltál az ideérkeztem előtt, és itt leszel akkor is, amikor elmegyek, majd azután még hosszú ideig. - Isaac kezei közé fogta Myna arcát, s tekintetük egymáséba fúrták.
- Nem mehetsz el sohasem, nélkülem nem!
- Senki sem él örökké, Myna. És ha még jó pár évig a lisztet kell a tüdőmbe lélegeznem levegő helyett, nem sokat adok magamnak - nevetett fel Isaac. Myna rosszallóan nézett rá, a fiú pedig parányit megrémült, elakarta engedni a lány arcát, de Myna odakapott, s megfogta Isaac kezeit, majd összekulcsolta ujjaik.
- Teszek róla, hogy örökké éljek, és ne úgy, mint egy fattyú! - Isaac látta a lány szemében az elhivatottságot. Nem tudta, hogy honnan jött Myna eme elhivatottsága, bár maga a lány sem volt benne biztos, miért ejti ki ezeket a szavakat most. - Elakarom tüntetni az otthonomból azokat az idegsítő nőszemélyeket, Isaac - súgta Myna. - Azt akarom, hogy olyan messze legyenek innen, amennyire csak lehet. Shayk nem érdemli meg, hogy a saját családja eszközként kezelje, egy személyként, aki szép ruhákat ad nekik, ékszereket és elviszi őket a legfényűzőbb összejövetelekre. Nem úgy tekintenek rá, mint az apjukra, hanem mint egy arannyal teli ládikóra. Meriré-ből borzalmas őrző válna, csődbe vinné Homokhátat, ezt nem engedhetem.
- Mit akarsz tenni? - Mindkettejük szavai halkan hagyták el ajkukat, s még közelebb húzódtak egymáshoz, nehogy bárki is meghallja társalgásuk témáját. - Ki ül akkor az őrző trónusra?
- Ezen még nem gondolkodtam. Most az elsődleges célom, hogy Eligna Dea, a Shadid Úrnő eltűnjön ebből a kastélyból, a városból, vagy akár az egész Homok-vidékről. És ezt véghez is fogom vinni.
- Úgy legyen, hattyúm - mosolygott rá Isaac.

Myna eltökélte magát, s úgy érezte, senki és semmi sem állíthatja meg tervében. Még ha közte és a cél között fényévek is állnak. Biztos volt benne, hogy terve valóra válik, s a Shadid Úrnő eltűnik az életéből. Többé nem bánthatja sem az Úrnő, sem Meriré, sem pedig más, mert attól a pillanattól, hogy Shayk mellett ült az emelvényen, már nem a kislány Myna Shadid volt. Egy erős és magabiztos Myna Shadiddá vált, aki még ha nem is törvényesen Shadid, hű a család értékeihez, az őrzők feladataihoz és Homokháthoz. Terveivel pedig Homokhát sorsát, és Shayk életét akarta szebbé, s biztosabbá tenni.

2. fejezet; 5. rész

Rhoan Lenoir  

Amin városának kastélya sürgött-forgott, amint az őrszemek jelentették, hogy a királyi hajó közeledik a kikötőhöz. A szolgálok mindent megtisztítottak Ser Drakar Lenoir utasításaira és mindenféle különleges étel készítésébe vetették magukat, hogy elkápráztassák a királyt hazaérkezte örömére. 

Ser Drakar a király testvére volt, aki bár idősebb volt Rhoan királynál, sosem ült a trónra. Atyjuk már kiskorukban hozta meg döntését, miszerint idősebb fia, amint eléri a fiatal férfi kort, hadmester lesz. Ezzel Drakart kizárta a trón örökléséből. Az öreg király nem akarta, hogy az érdekes természetű fiú uralkodjon utána. Drakar nem csak jó karforgatásáról és furfangos haditerveiről volt ismert, hanem különös ízléséről a szerelemmel kapcsolatban is

Drakar Lenoir most vidáman állt a kastély bejárati lépcsője tetején, s tárt karokkal várta öccsét. 

A király érkezett a csapat elején tarka lova hátán, mögötte fia, Rhalixior és bizalmas barátja Ed Dover követte, majd a királyné érkezett meg mellette két udvarhölgyével. 

A király könnyed mozdulattal pattant le lováról, majd hölgyéhez lépett, s lesegítette őt patása hátáról. Seraffin Nerys már a negyven esztendőn túllépett, szépsége azonban semennyit sem öregedett. A jelenlevő nők mind csodálattal figyelték jószívű Seraffin királynéjuk, majd mikor a király átfűzte karját hölgye karján, hatalmas ünneplésben törtek ki. 

Rhoan büszkén mosolygott, élvezte az uralkodással járó tiszteletet és bálványozást, mellette felesége viszont csak enyhe, kedves mosolyokat küldött az őket ünneplők felé. Kedves és bájos volt, mégis kimért, távolságtartó. Ez volt az, amit annyira kedvelt benne Rhoan. 

A kastély lépcsőjén felérve Rhoan szorsan átölelte bátyját. - Jó újra látni, testvér! 

- Téged is, kis öcsi - mosolygott lehajtott fejjel Drakar. A király alacsonyabb volt tőle vagy egy fejjel, így le kellett néznie rá. 

- Mond, bátyám, hogyan mentek a dolgok távollétemben? 

- Remekül! - Dragar közelebb lépett Rhoanhoz, hogy következő szavait csak a király hallhassa. - Menjünk egy helyre, ahol nem hallanak minket. 

Rhoan bólintott, majd lágy csókot adva Seraffin homlokára otthagyta a nőt udvarhölgyei társaságában, ő maga pedig bátyjával a tanácsterembe ment. Tudta, hogy itt bizalmasan beszélhetnek, mivel egyetlen ajtaja van a helységnek, amely Erdőség legerősebb fájából készült, így áthatolhatatlan, s hangválasztó. Ablak sem volt a teremben, nem volt szükséges, csak hetente egyszer tartózkodtak itt a tanács további hat tagjával, míg megvitatták a Birodalom ügyeit. A terem más esetekben nyitott ajtóval várta az arra tévedőket, hogy belessenek rajta, s elképzeljék milyen is lehet egy tanácskozás. Nem tudták, hogy azok csupán unalmas, általában egy órán át húzódó társalgások. 

- Mi történt, bátyám? - Rhoan aggódva ült le saját székére a nyolcszögletű asztalhoz. Puha párnával kirakott szék volt, melyet a családi címer, a bagoly díszített. Rhoan jobban szerette a tanácsterem székét, mint a trónteremben levő trónusát, így nagy örömet okozott neki a székbe helyezkedés. 

- Jelentést kaptam, hogy nem messze innen láttak egy lázongó csoportot. Közös ismertető jegyük a csuklóra kötött kendő. Azt beszélik, lázongnak a királyi család ellen és annak eltűnését akarják. A céljuk, hogy a nép minél nagyobb szerepet játsszon az udvarban és eltűnjön a formalitás, ne kelljen egy király előtt hajlongani. 

- Mennyien vannak ezek a lázongók? 

- Attól tartok egyre többen. Kaptam információt a város környékén tartózkodó kendősökről, de érkeztek a Hold-Birodalom egész területéről hírek. De nem csak a főtérségben vannak. Jelentős a számuk Cédruskertben, több százan vannak, emellett Tengerszem szigetén is megfordult néhány csoport vagy egyéni lázongó. 

- Tengerszem? Ahol a lányaim vannak? Azonnal küldess értük egy csapatott, ötven katona kíséretében! - A király idegesen állt fel székéből, amint megtudta, lányai veszélybe kerülhetnek. Nincs ott senki, aki megvédje őket, ha a lázongók betörnek Andanába. Bolondnak érezte magát, amiért nem hagyott Reina kezében katonákat. Katonák nélkül, csak egy lány ékszerrel a fején és egy kimondott névvel, ranggal. Nincs a kezében semmi, amivel fenyegetőzhetne, vagy megvédhetné magát. És olyan messze van - idegeskedett Rhoan. 

- Nyugodj meg, öcsém! - Drakar bizalmasan ráhelyezte kezét bátyja vállára. - Várd meg, míg befejezem mondandóm, aztán alkoss tervet. 

- Rendben - egyezett bele Rhoan, s visszaült helyére. 

- Északon, ellenségeink és utált személyink, a Shadidok tervezgetnek. A haderejük megnövelték, és kétszáznál is több harcosuk hívták vissza területükre. Nem kértek engedélyt. Én mondom Rhoan, ezek lázadást terveznek ellenünk, hogy a fene vigye el őket! Annak idején nem lett volna szabad ily bőkezűen bánni velük. 

- Ez ugyan probléma. De tudod mit mond a köznép. Szeretteid tarts közel magadhoz, de ellenségeid még közelebb. Küldünk egy tárgyalót húsz katonával Homokhát fővárosába, Tutba, továbbá ötszáz katonát Homokhát határába. Nem túl közel, olyan távolságba, hogy a Shadid harcosok ne szúrják ki a mieinket, de ha a diplomatánk baj éri, vagy a Shadidok rossz válasszal szolgálnak nekünk, meg tudjuk őket támadni. 

- Ez megfontolt terv, jó lesz. De van itt még más is. Cédruskert őrzői tudjuk, hogy mindig is az önállóságra vágytak, és ez alól Don Valente sem volt kivétel, hiába volt jó barátod. Meghalt fél éve, a Holdistennő nyugosztalja , helyét fiatal hölgy leánya vette át. A lány Reinától is fiatalabb két esztendővel, most tizenhét esztendős, nem képes még egyedül döntéseket hozni és ezt ki is használják a körülötte levő Valente-ház tagjai. Bábúként irányítják a lányt, azt akarják, hogy függetlenné nyilvánítsa magukat a Birodalomtól. 

A király gondolkodni kezdett, azonban semmi ésszerű nem jutott eszébe. 

- Van már a leánynak jegyese? 

- Értesüléseim szerint van egy a Narancs tengeren túl élő nemes családból származó fiatal férfi jegyese. Ha a hírek igazak, egy holdéven belül összeházasodnak. 

- Ez baj. Erre a problémára még ki kell eszelnünk valamit. 

- Lenne egy javaslatom - mondta pár perc után Drakar. - Küldj valakit, aki képes kitéríteni a lányt a nemesek és a Valente-ház bűvköréből. 

- Ez remek ötlet, bátyám! Szerintem van is egy jelöltem - mosolyodott el a király, s ezzel le is zárták tárgyalásuk. 

Rhoan hálótermébe sietett, hogy levelet küldhessen Reina részire Tengerszem várába. Sebesen írt le mindent a levélbe, a problémákat, de egyszer csak megállt. Nem, ez így nem jó. Érezte, hogy van még valami, amit le kell írnia, így összegyűrte a papírt, s a tűzbe dobta, majd belekezdett egy új levél írásába. 

A levélben megírta lányainak, hogy sajnálja, amiért elhanyagolta őket az elmúlt években. Rhoan jól tudta, hogy koronája fontosabb volt számára, mint saját lányai. A két lány bátyja, Rhalixior, azonban nem panaszkodhatott, hiszen minden harmadik napot együtt töltött a király trónörökösével, hogy felkészítse a fiatal férfit a jövő feladataira.

Rhoan épp befejezte levele írását, mikor a fiú lépett be szobájába.

- Rha! - Örült meg a király fiának. - Mi okból jöttél ide?

- Drakar elmondta a Birodalom helyzetét - a fiatal férfi idegesnek tűnt. Ujjain forgatta pecsétgyűrűjét, nedves homlokára odatapadt világosszőke tincsei közül néhány. Levette díszes kardigánját, majd kérdőn édesapjára emelte tekintetét, várva a király magyarázatát. Rhalixior határozott fiatal volt, főleg ha olyan témáról esett szó, amely őt érintette valamilyen módon, vagy csak éppen érdekelte.

- Azt hiszem a bátyám elmondott mindent, bár ehhez nem volt joga. - Rhoan idegesen hajtogatta össze a levelet.

- Nem volt joga? Én vagyok a trónörökös, szerintem minden jogom meg van ahhoz, hogy érdeklődjek a Birodalom helyzetéről, vagy jelentsenek nekem arról! - Rha hangja határozottan, dühösen és hangosan visszhangzott a szoba falai közt. Apja az asztalra ütött tenyerével, mely még rémisztőbben hangzott a kőfalak közt. Rha arcvonásai megfeszültek.

- Te, fiam, nem vagy senki sem mellettem! Nagybátyádnak nem volt hatalmában ilyen információkat megosztani veled az engedélyem nélkül. Amíg én nem mondom, te nem tudhatsz semmit, nem tehetsz semmit és nem kérdezhetsz semmit. Világos? Dragar és te is megkapjátok ezért a megrovást, ne félj. És most mond hát, mi a pontos oka, hogy ide jöttél? - Ez volt az, amitől Rhalixior tartott. Édesapja dühkitörése, melyet gyakran produkált. Sokszor fejtette ki haragját rajta vagy nővérén, húgán, amiért Rha lenézte apját. Akkor, ott is inkább érzett szánalmat a király iránt, mint hogy félt volna.

- Úgy gondoltam, ez remek alkalom, hogy tárgyaljak, így elmennék Homokhátra a Shadidokhoz. Szerintem magasabb rangúnak, tekintélyesebbnek érzik majd maguk, ha a Lenoir család egyik tagja látogatja meg őket, nem pedig egy jött ment diplomata. - Rha úgy érezte, ez az ő esélye egy magasabb fokra lépéshez, hogy a népe, a nemesek és édesapja is belássa, jó uralkodó lesz majd belőle.

Azonban Rhoan király meghiúsítani látszott Rhalixior tervét. - Nem - mondta ki határozottan azt az egyetlen kis szócskát, amely következtében Rha elvesztette türelmét.

- Mégis mi az akadálya, hogy tárgyaljak, Uram? - Rhalixior próbálta kordában tartani dühét, melyet apja váltott ki belőle. Rhoan azonban jól ismerte fiát, tudta, hogy ezzel most tényleg magára haragítja örökösét, mégis úgy vélte, arra még nem áll készen a fiú, hogy az ellenséges családdal tárgyaljon, messze az otthonuktól.

- Tudod, Rha, hiába vagy már felnőtt férfi, vannak dolgok amiket még nem értesz. A Shadid és a Lenoir család már a kezdetek óta ellenségesek egymással szemben, egyetlen alkalom volt mikor egy Lenoir egy Shadiddal házasodott, addig béke volt a két család között. Gyakran emlegetnek minket a Hold házának, ezzel szemben a Shadidokat a Nap házának nevezik.

- Mint Aminata és Reina. Nap és Hold. De ha a Nap a Shadid ház jelképe, Aminata miért ezt a címert kapta? - Rhalixior bár dühös volt apja ellentmondására, fordulta is a kíváncsiság a két család viszályával kapcsolatban.

- Ezek csak szóbeszédek. Mint tudod, nekünk sem a Hold a jelképünk, csak Reina-é az. A Nap pedig nem a Shadidok jelképe, így Aminatanak semmi köze ahhoz a vad családhoz. De most itt nem ez a lényeg, erről história órán tanulsz majd. Amit ezzel mondani akarok, hogy különbözünk tőlük, gondolkodásban, tettekben, szavakban, az egész lényünkben. És ez nem tetszik nekik, ahogy nekünk sem az ő élettel való meglátásaik. - Rhoan elgondolkodott. Egyetlen alkalommal járt csak Homokhát területén, bár nem mondta senkinek sem, félt oda merészkedni. - Értsd meg, Rha! Nem küldhetem az egyetlen fiamat azoknak a skorpióknak a karmai közé!

Rhalixior elgondolkodott apja szavain, majd egy aprót bólintva elhagyta a királyi szobát. Rhoan csak remélte, hogy fia megértette, hogy nem származna semmi jó, ha Homokhátra menne. Nagyot sóhajtva engedte ki magából a feszültséget, majd az olvadt viaszért nyúlt és az összehajtogatott levélre csepegtette. Megvizsgálgatta pecsétgyűrűjét, amely egy ágon ülő baglyot ábrázolt, majd erősen a viaszba nyomta. Hagyta, hogy a vörös anyag megkössön, majd kezébe vette a levelet és legmegbízhatóbb, s leggyorsabb lovasához sietett vele.

- Ezt vigye el Andanába és intézkedjen, hogy a levél Reina kezébe kerüljön, senki se olvassa el előtte! - A lovag bólintott, s királya parancsára már útra is kelt a levéllel.

Másnap reggel Rhoan az ablakban csiripelő madarak hangjára ébredt, s oldalra fordult, hogy feleségét átölelve tovább aludjon. Azonban hitvese nem volt az ágyban. Rhoan felült, körülnézett a szobában, majd meglátta a napfényes teraszon, hosszú köntösében ücsörgő Seraffint. A király kikelt selymekkel borított ágyából, magára öltötte puha köpenyét, majd kilépett az erkélyre. Ekkor vette észre, hogy királynője egy dobozt tart ölében és halkan sírdogál. Rhoan nem mondott egyetlen szót sem, csak a nő mögé állt, és szorosan átölelte. Bár próbált ellenállni, nem tudta megállni, hogy ne pillantson a dobozra. Mint mindig, a tárgyak most is szépen álltak benne, Seraffin ügyelt a doboz rendjére. A díszes faládikó közepén egy festmény feküdt, rajta három lánnyal. A középső lány már hat esztendős volt, haja szőkén ragyogott, két oldalán pedig egy-egy gyermek ült. Mindkettő kislány volt, hajuk és tekintetük is sötét volt mint az éjszakai égbolt. Ikrek voltak.

- Annyira figyelmetlen voltam, Uram! - Seraffin hangja halkan csengett, de Rhoan minden szavát értette, s elszomorodott tőlük.

- Nem te voltál a hibás, kedvesem - lépett Rhoan a nő elé, s letérdelt. - Tudhattam volna, hogy nem biztonságos az az ösvény.

- De mégis, hibás vagyok. Reinát fogtam erősebben. - Seraffin zokogott, ahogy újra lejátszódott benne az a nap.

Meleg nyári délután volt, a nap már lemenőben járt, az égen pedig már látható volt néhány csillag. A királyi család néhány tagja a királyné szüleitől voltak úton hazafelé. A hintóban a királynő nevetgélt első szülött gyermekével, az öt éves Aminataval. A lány egyre ragyogóbb lett az évekkel, s amióta húgai megszülettek még fényesebben ragyogott. A királyné ölében tartotta egyik lányát, Reinát, mellette a kisbaba testvére, Fauna, mászkált. 

Minden a rendnek megfelelően haladt, amíg egyszer csak a hintó nagy zajjal megállt. A kocsiban velük utazó őr kiszállt, hogy megnézze mi történt. A két őrnek, akik hátulról kísérték őket lóháton, nyomuk veszett, s csak lovaik álltak ott tehetetlenül. A hintó kereke kitört és aki azt hajtotta, szintén eltűnt. Az őr kiabálásra lett figyelmes, de mire visszaért a kocsiba, a királyi családon kívül mást nem látott ott. 

- Egy férfi volt - mondta halkan Seraffin királyné. - Testszínű ruhát viselt, arcát kendővel takarta, de a bőrén látszott, hogy nap égette. Elvitte a kislányom - kezdett keserves sírásba a nő. - Elvitte Faunát. Nem tudtam megvédeni. - A királyné csak sírt, az őr pedig tehetetlenül nézte a nőt. 

- Át kell szállniuk a lovakra, hogy elmenjünk innen felség. Amint a városba érünk, kereső csoportokat küldök az erdőbe, hogy megkeressék a leányát. 

És keresték is. Közel egy esztendőn át járták az erdőket és a falvakat keresve egy sötét bőrű férfit egy leány gyermekkel. Az emberek sorra szállították a királyi pár elé az elfogott férfiakat, akikkel gyermek is volt, de egyikőjük sem az ő leányuk volt. A királyné magába fordult és leállította a keresést. Az udvarban többé senki sem beszélt a negyedik Lenoir gyermekről, feledésbe merült a nemesek és a pórnép számára is. A kis Aminata azonban semmi áron nem felejtette volna el húgát, de örült, hogy Reina még ott volt vele és úgy óvta, ahogy azt senki sem tette. Bár elveszítette egyik kishúgát, Reina vele volt és ez boldoggá tette. 

- Régen volt már, Seraffin. - Simította meg a király a nő arcát. - A lányunk azóta felnőtt, biztosan tud vigyázni magára és biztonságban van, jó helyen. Én hiszek benne, hogy minden Isten ami csak létezik, vigyáz a gyermekünkre.

- Reméljük így van - súgta a nő. - De akkor sem kellene Rha és Reina elől eltitkolnunk.

- Most nehéz időket élünk, nem kellene ezzel terhelnünk őket. Majd ha minden lecsillapodott elmondjuk nekik.

- Rendben. - Seraffin nagyot sóhajtott. - Imádkozom, hogy mind biztonságban legyenek. Fauna is, bárhol is legyen most. 

2. fejezet; 4. rész

Aminata Lenoir 

Közel két napja lovagoltak már, Aminata lova lassan haladt a mellső lábán levő sérülése miatt. Fény kimerült volt, ahogy lovasa is, velük ellentétben Jonathan és patása jól tartották a tempót. A férfi mégis arra a döntésre jutott, hogy megpihennek egy fogadóban, a lányra tekintettel. 

Igénytelen és hangos hely volt. Amint beléptek a fogadó előterébe, rögvest néhány vitázó idősödő férfiba botlottak. Jonathan gyorsan átvezette köztük Aminatát, karjaival védve a lányt. Nem nyerte el egyikük tetszését sem a hely, de nem volt más lehetőség, ebben a szállóban is csupán egy szoba volt, abban is csak egy fekhely. Jonathan udvariasan engedte Aminatanak, hogy az ágyban aludjon, míg ő az ágy mellett egy szőnyegen töltötte az éjszakát. 

Hajnalodott már, mikor Aminata rémülten, aprót sikítva kelt fel álmából. Édesanyját látta egy asztalon heverve holtan. Megrémisztette az álom, még ha tudta is, hogy ez nem valóság. Jonathan egy szempillantás alatt Aminata mellett teremt, s átölelte a lányt. 

- Nyugodj meg, csak egy álom volt - nyugtatgatta Aminatát. A lány abbahagyta a sírást. Egyrészt biztonságban érezte magát Jonathan karjai közt, másrészt meglepődött a fiatal férfi közelségétől. 

Közös útjuk során jól megismerték egymást, s barátokká kezdtek válni, így kialakult egy bizonyos mértékű bizalom közöttük. Azonban Aminata elhallgatta pontos kilétét a férfi elől. 

Kora reggel továbbálltak a fogadóból. Órákon át lovagoltak az erdőben, s egészen közel értek már céljukhoz. 

- A családod Andanában él? - Jonathan érdeklődve fordult szembe Aminataval. Megpihentek egy patak mellett, hogy lovaik friss vizet ihassanak, ők pedig gyümölcsöket gyűjtsenek. 

- Nem. A családom innen messze él, azonban a húgom most Andanában van. - Aminata zavarban volt. Szerette volna megosztani az igazat Jonathannal, de nem volt benne biztos, hogy megbízzon-e benne. - Nem kellett volna ott hagynom őt. Még sosem hagytam egyedül és félek, hogy viselte a dolgot. 

- Biztosan rendben van - mosolygott biztatón Jonathan. Aminata visszamosolygott a férfira, majd mikor látta, hogy az megakar fordulni, megszólította. 

- Jonathan! - A férfi érdeklődve nézett Aminatára. - Tudnod kell, hogy nem mindent mondtam el neked magamról, a családomról és az úti célunkról.  

- Nem muszáj megosztanod velem a dolgokat, ha nem áll szándékodban. 

- De, azt akarom, hogy tudd kivagyok, s hogy hova tartok. Nem akarom, hogy bajba keverd magad azzal, hogy segítesz nekem. Elmondok mindent magamról, s ha nem akarod magadat veszélybe sodorni, innen egyedül folytatom az utam. - Jonathan érdeklődőn hallgatta Aminatat, meg sem szakítva vele a szemkontaktust. Aminata belekezdett történetébe. - A nevem Aminata Lenoir, és leánya vagyok Rhoan Lenoirnak. A húgom Reina Lenoir, aki most épp Andana őrzőjénél vendégeskedik, s ha minden jól megy, hitvese lesz Sail Dagary-nak. Ha velem tartasz, és Andanába jössz velem, arra vállalkozol, hogy megtudják segítettél nekem. Ezzel szálkává válhatsz egyes lázadó csoportoknak, akiknek az a céljuk, hogy minket elfogjanak. A minap, mikor rám találtál, akkor is minden bizonnyal egy ilyen lázadó sereg akart elkapni. Így tehát nem kényszer velem jönnöd. 

Jonathan néhány pillanatig döbbenten figyelte Aminatát, majd féltérdre ereszkedett. 

- Egy pillanata sem hagyom magára, Fenség. Megvédem útja során. - Aminata hangosan sóhajtott, majd átszelve a köztük levő kis távolságot, Jonathan-hez lépett, s vállát megragadta. 

- Kelj fel, Jonathan - kérte a férfit, ám ő továbbra is térdelt. - Kérlek, ne csináld ezt. Attól, hogy megtudtad, hogy ki vagyok, nem kell hajbókolnod. A barátom vagy. 

Jonathan felemelte fejét, majd felállt. - Akkor engedd, hogy szolgáljalak, mint egy barát. 

Aminata elmosolyodott, de nem felelt semmit, helyette csettintett nyelvével, lova pedig hozzá sétált. 

- Induljunk tovább. Pár óra és Andanába érhetünk - simított végig lova orrán. Jonathan bólintott, majd mindketten felnyergelték lovaik. 

Átlépve Andana hatalmas fakapuján, nagy nyüzsgés közepébe csöppent a két fiatal. Kereskedők és vásárlók keveredtek egymással, üzleteltek, vitáztak. Aminata és Jonathan érkezése senki számára nem tűnt fel, elvoltak foglalva azzal, hogy minél több pénzt ügyködjenek össze a maguk részire. 

Andana várának kapujába érve megállították őket, s az őrök kilétük felől érdeklődtek. Aminata hosszú percekig bizonygatta, hogy kicsoda ő, mire az őrök beengedték a vár falain túlra. 

Az udvarban nagy tömeg és kavalkád volt, mindenki szép, ünnepi, mégis lenge, nyárias öltözékekben járkált. Aminata érdeklődve társalgott emberekkel, hogy milyen eseménybe csöppentek, mikor is kiderült, Reina és Sail eljegyzési összejövetelét tartják. Aminata rögvest húga keresésére indult, nem törődve az alkalomnak nem megfelelő öltözékével. Húgára egy sátor közelében bukkant rá, épp Sail Dagary társaságában volt. 

- Reina - kiáltott húgának, aki felé kapta a fejét. 

- Aminata - ismerte fel nővérét, s boldogan hozzá rohant. Reina átölelte Aminatát olyan erősen, ahogy csak tudta, erősen a lány szőke fürtjeibe kapaszkodva. 

- Hohoo, óvatosan húgi! - Szólt Aminata húgára, aki elnézést kérve, elengedte nővérét. 

- Azt hittem már vagy egy hete a fővárosban vagy. Hogyan kerülsz ide? - Reina aggódóan nézett végig testvérén, akin egyszerű, rongyos ruharabok voltak, szőke hajkoronája pedig kócos és koszos is volt. 

- Ez egy hosszú történet - mosolyodott el Aminata, majd húgát egy asztalhoz vezette, ahol gyorsan, nagy vonalakban elmesélte az elmúlt egy hét eseményeit.

Mikor Aminata története végére ért, húga átölelte. - Örülök, hogy visszajöttél.
- Én is örülök, hogy visszatértem - mosolyodott el Aminata. - De most te mesélj. Megismerkedtetek már a Dagary fiúval?
- Sok időt töltöttünk már együtt. Tudod, eleinte tartózkodó voltam, nem akartam tényleg megismerni őt, de valami megváltozott bennem. Egyrészt bizonyítani akarok apánknak, hogy véghez tudom vinni a feladatom, másrészt elkezdtem érdeklődővé válni. És végül megismertem. Aminata, azt hiszem megkedveltem - súgta nővérének. Aminata tekintetét a tőlük távolabb társalgó Sail Dagary-ra emelte. Szép férfi volt, s ahogy az emberekkel társalgott, az igazán elragadtatta a körülötte levőket.
- Rendes férfinak látszik - mosolygott Reinara.
- Az is. Viszont a családja az őrületbe kerget. Az apja egy őrült, és komolyan rettegek tőle, amikor kiálltam ellene akkor minden megspórolt bátorságom össze kellett szednem. Aztán ott a húga, aki folyton folyvást hízeleg nekem. A bátyja pedig egy arrogáns, nagyképű, alkoholista, nőcsábász, aki egyszerűen az őrületbe kerget. Egyedül az édesanyja az, aki normálisnak tűnik.
- Ne feledd, hogy a mi családunk sem éppen egy álom. Csak ezt senki nem teszi nekünk szóvá, mert félnek apánktól. Egyébként, a nőcsábász éppen idetart, ha jól látom.
Mindketten a közeledő férfi felé fordultak.

Hale magabiztosan, nagy mosollyal az arcán állt meg előttük, s meghajolt, majd Aminata-hoz lépett és kezet csókolt a lánynak.
- Örülök, hogy ismét Andanában üdvözölhetem, Fenség. - Hale mélyen a szőke lány szemébe fúrta tekintetét, aki kissé el is pirult a férfi gesztusától. Reina szemét forgatva figyelte őket.
A két fiatal tisztelettudóan váltott egymással néhány mondatot, melyet Reina unottan hallgatott, de közben más is motoszkált benne, némi féltékenység. - Megyek, megkeresem Sail-t - állt fel, s gyengéden megsimította nővére arcát. - Keresd meg Zelenát,ő majd segít neked megmosakodni, s átöltözni. - Reina fejet hajtott Hale-nek, aki viszonozta a gesztust, a lány pedig elsétált. Az idősebb Dagary fiú még néhány pillanatig Reina után bámult, majd visszafordult az előtte ücsörgő Aminata-hoz.
- Igazán kíváncsi vagyok, hogyan mert egyedül visszatérni azon a hosszú úton - érdeklődött Hale.
- Nem voltam egyedül és ez a szerencsém - felelte Aminata.
- Megtámadták?
Aminata aggódva nézett körül, hallja-e őket valaki. - Nem mondhatja el senkinek, főként nem a húgomnak. Nagyon aggódó típus, s ha megtudná, hogy Tengerszem nem olyan veszélytelen, mint amilyennek apánk állítja, vissza akarna térni a királyi városba. Nem kockáztatná egyikünk életét sem azzal, hogy itt maradunk. Tudja, hogy nem hagynám itt veszélyben és nem is fogom. Neki itt a helye, a kötelessége, Sail ideköti. - Hale elgondolkodott pár percig.
- Feladná a kötelességét, ha tudná, hogy veszélyben vagytok itt?
- Számára az öcsém és én vagyunk a legfontosabbak, ha megtudja, hogy elakartak kapni, elhagyná a szigetet velem együtt, s nem aggasztaná ennek mi lenne a következménye. Apánk kegyetlen ember, bár ezt próbálja elrejteni. Reina nagyobb veszélyben lenne Aminban, mint itt. - Aminata szomorúan gondolt bele, hogy a város, amely régen az otthonuk volt, mára félelmeik színhelyévé vált. - Reina akkor lesz biztonságban, ha itt marad és hozzámegy Sail-hez.
- És Fenségeddel mi lesz? Önnek is van jegyese, nem?
- Kiskoromban elképzeltem milyen lesz. Elképzeltem a daliás férfit, aki megküzd a szívemért, elképzeltem, ahogy egymásba szeretünk, majd lesz egy gyönyörű menyegzőnk. - Aminatat elnevette magát. - Azonban mára már felnőttem, és tudom, hogy ez nem így működik. A vőlegényem még sosem láttam, ismerni csak a szóbeszédekből ismerem. Ha tényleg el akar venni, akkor remélem megfelel neki, ha Andanában élünk majd. Nem hagyom magára a húgom.
Hale irigylően hallgatta Aminatat. Irigyelte, amiért ilyen erős kötelék van közte és Reina közt. Hale tudta, hogy Sail és ő közte sosem lesz meg az az igazi testvéri kötelék.
- Reina szerencsés, hogy ilyen magabiztos és szerető nővére van. - Aminata elmosolyodott a férfi szavain.
- Ha megbocsájt, megyek és átöltözködöm. - Aminata fejet hajtott, Hale meghajolt és mindketten külön utakra mentek.

Kora este volt, mire Aminata megfürdött, s újra nemesi ruháit öltötte magára. Egyszerű fekete anyagot viselt, melynek derekát arany virágok díszítették. Zelen selymesre fésülte haját, s elöl levő tincseit befonta, majd hátratűzte őket. Feje tetejére egy aranyozott hajpántot tett, fülébe kedvenc ékszerét szúrta, ujjára pedig a Napot ábrázoló pecsétgyűrűjét húzta rá.
Végigsimított szoknyáján, majd nagy levegőt véve elhagyta szobáját. Nem hitte, hogy ily hamar ismét Andana kastélyának folyosóit fogja járni. Szép kőépítmény volt, melyet bejárt a friss tengeri levegő és a nagy ablakoknak köszönhetően mindent átjárt a napfény. A hely energiával töltötte meg Aminatat, már az első alkalommal, mikor itt járt kiskorában. Úgy érezte ez a hely sokkal inkább lenne az otthona, mint Amin kastélyának hideg meteorfalai.
Mosolyogva sétált a főfolyosón, mikor meglátott egy kedves ismerőst.
- Fenség - hajolt meg a férfi, mikor Aminata elé ért.
- Jonathan - szólította lágyan a férfit, aki mosolyogva felnézett rá, majd kihúzta magát. - Látom téged is átöltöztettek.
- Igen, a húgod egyik udvarhölgye adott szép ruhát és kaptam egy szobát is. Azt mondta, hogy a hercegnő segítőjének a legjobb hely jár. Igazán élvezem a helyzetet - nevetett Jonathan. - Nem is beszélve arról, hogy a drága Kenna csinos hölgy.
- De Jonathan! - Aminata megdöbbenve nézett a férfira, majd elnevette magát. - Remélem nem okozol galibát, mert akkor megismered a kegyetlen részem.
- Oh, már alig várom, hogy találkozzam Aminata-val, a Kegyetlennel - nevetett a férfi, Aminata pedig szüntelenül mosolygott Jonathan bolond megjegyzésein.
- Örültem Jonathan, remélem a vacsoránál találkozunk.
- Én is remélem - mosolygott Jonathan a lányra. - Ne felejtsd el, miről akartál beszélni húgoddal.
Aminata bólintott, majd tovább indult. Gondolataiban szidta magát, amiért elfelejtette Nana jóslatát, amiről beszélni akart Reina-val.

Húga szobája előtt pár szót váltott az ajtónállóval, majd a férfi bement, hogy értesítse Reina-t nővére érkeztére. Amikor Aminata belépett a szobába, Reina ablakában ült és egy könyvet olvasott. A szoba a vár északi részén helyezkedett el, így nem sok napfény jutott be a szobába, az ablakban is épphogy egy kis fény volt. A szoba falait halványsárga minták díszítették, s a függönyök, párnák és más anyagok is a sárga színeiben tündököltek. Reina átalakította a szobát valamelyest, gondolta Aminata.
Húga letette a könyvet, melyet Aminata érkeztéig bújt. Aminata mindig is csodálta, hogyan képes elveszni Reina abban a sok betűben. Mindig valamilyen históriás könyvet olvasgatott, vagy ha nem éppen azt, akkor költők alkotásait. Amin fiatal költői szerettek a hercegnőnek verseket és énekeket írni, Reina pedig mindig örömmel olvasta a költeményeket.
- Örülök, hogy jöttél! Néhány dologról muszáj beszélnem neked - állt fel Reina, s Aminata látta, hogy gondolkodik, hol is kezdje mondandóját.
Reina már nem az eljegyzési összejövetelen viselt, egyszerű fehér ruhájában volt. Egy válatlan felsőrészű ruhában volt, melynek felsője a barna és a sárga átmenete közt volt s gyöngyök díszítették, szoknyája pedig nagy fekete rakott szoknya volt. Haja hullámosan omlott hátára, amit egyik fejdíszével fogott hátra, hogy ne lógjon arcába. Sosem hordott feltűnő ruhákat, mégis mindig csinos volt a maga egyszerű módján. Szöges ellentéte volt ebben is egymásnak a testvérpár. Reina a fehér, a barna, és a fekete árnyalatait hordta általában, időnként némi citromsárga anyaggal merészebbé téve. Aminata azonban szerette a színes ruhadarabokat, főleg a piros árnyalatait. A tűzre emlékeztette. Szerette a tűzet és a meleget, nem véletlen volt a címere a Nap.
- Nekem is van még mesélni valóm - felelte Aminata. - De kezd csak te.
- Apánk levelet küldött nekem. Ma délután, az eljegyzési partin érkezett meg. Már jó pár napja hazaértek Aminba, azonban nem fényesek ott a dolgok. De lehet neked kellene elolvasnod a levelet, te jobban értesz a politikához, mint én. - Regélte Reina, majd asztalához lépett, s elvette onnan a levelet, majd Aminata kezébe adta,
A szőke lány először megnézte a pecsétet, melyet Reina már feltört. Valóban apjuktól érkezett, a családi címer, a bagoly darabjai voltak kivehetőek a pecsét megmaradt részeiből. Aminata széttekerte a papírt, majd belemélyedt a levél olvasásába.
" Drága Reina! Tudom, hogy mikor elhagytuk Andanát, nem köszöntem el Tőled, s hogy előtte sem voltam túlzottan kedves, de remélem megbocsájtasz idősödő édesapádnak. " 
Megbocsájtást akar a nemtörődömségéért? - gondolta Aminata, majd tovább olvasta a levelet.
" Édesanyád, bátyád és jómagam is épségben megérkeztünk Aminba. Nővéred még hajóra szállásunk előtt visszaindult Andanába lóháton, s ha minden igaz, most már ott van veled. Add át neki is üdvözletem, s tőle is kérj bocsánatot a nevemben hanyag apai viselkedésemért. " 
Nem értem ezt a hirtelen bocsánatkérést - hagyta abba néhány pillanatra az olvasást.
" De nem ez a levelem fő oka. Aminba érve, nem várt problémák fogadtak minket. Úgy néz ki egyre többen vannak a Birodalomban, akik azt akarják, hogy az öt térség különállóvá váljon. A cédruskerti őrző család, a Valente-ház tagjai már most különálló birodalomként kezelik Cédruskertet. Ez ügyben már küldtem is oda embereket, hogy tárgyaljanak. Ha a Valenték továbbra is magukénak hiszik Cédruskertet, hadi lépéseket kell tennünk. " 
Aminata elgondolkodott. Egyszer járt Alicantéban, Cédruskert fővárosában, ahol mindenki úgy élt, mintha a Birodalom legnemesebb emberei lennének, a Valenték pedig királyokként viselkedtek mindig is. Nagyravágyó család, Aminata ezt jól tudta.
" Homokhát őrzőcsaládja, a Shadidok, családunk ősi ellenfelei is lázongást terveznek. Megnövelték hadi erejüket, és visszahívták kétszáz katonájukat a mi térségünkből, mindezt az engedélyem nélkül. Ha nem változik a helyzet, a Birodalmunk déli és északi oldaláról is támadást tudnak indítani ellenünk. Attól tartok, hamarosan lázadás tör ki a Birodalomban. Minden intézkedést megteszek, amit csak tudok, de neked is segítened kell Reina! Minél hamarább menj hozzá a Dagary fiúhoz, ezzel Tengerszem biztosítva lesz, s mellettünk fog állni. Siess, drága lányom! A menyegződet követően nővéred menjen Cédruskertbe. A fiatal Valente lány az őrzője most a térségnek, de a nemesek befolyásolják döntéseit. Aminata tegyen meg mindent, hogy barátnőjévé és bizalmasává tegye a Valente lányt, s próbálja kivonni a nemesek bűvköréből. Tudom, hogy neki ez könnyűszerrel menni fog. Bízom bennetek, drága lányaim. 
Ezer csók tőlem és Anyátoktól is. 
Rhoan Lenoir " 

Aminata néhány percig még értetlenül tartotta kezében a levelet. Reina lassan hozzá lépdelt, majd kivette azt nővére kezéből, aki ekkor tért vissza gondolataiból.
- A királyságunk. Szétesik.

2. fejezet; 3. rész

Aminata Lenoir 

Hangosan dübörögtek a lovak patái, miközben vágtáztak az apró köveken kirakott úton. Legelöl egy hófehér ló haladt szélsebesen, hátán lovasa egyként mozgott az állattal. Aminata remek lovas volt, azonban az őt követő férfiak kitartóak voltak, így már hosszú ideje üldözték a lányt. 

A Lenoir család épp hogy elhagyta Tengerszem városát, Andanát, mikor Aminata rájött, hogy húga mellett a helye, így még mielőtt hajóra szálltak volna, hogy elhagyják Tengerszem szigetét, a lány lóhátra szállt, hogy visszatérjen a városba. 

Apja, Rhoan király úgy gondolta, mivel Aminata remek lovas, két napi lovaglóúttal vissza is ér  Andanába, s nem küldött kíséretet a lány mellé. Aminata nem aggódott, hisz nem egyszer fordult már elő, hogy egyedül lovagolt ily nagy távot. Mindig egyszerű városi ruhát öltött ilyenkor, s ékszereit is hanyagolta az utak során, csupán a Napot ábrázoló pecsétgyűrűjét viselte, hisz attól nem tudott volna semmi áron megválni. 

Ez alatt az út során, azonban bajba sodorta a gyűrűhöz való ragaszkodása. Egy napi lovaglás után, betért egy városba, hogy élelmet vegyen magának, s lovának, Fénynek. Miközben lovát nyergelte fel, hogy tovább induljon, feltűnt neki egy csapat idegen, akik őt figyelték. Aminata számára ismeretlen egyenruhát viseltek, s tudta, hogy az sosem jó jel. A lány továbbra is nyugodtan viselkedve, nehogy feltűnést keltsen, felült lova hátára, majd elindult a városkapu felé. A katonák azonban üldözőbe vették, s már fél napja a nyomában jártak. 

Aminata hirtelen jött ötletétől vezérelve, letért az útról, s az erdőbe vágtatott. Nem ismerte Tengerszem erdejét, így csak reménykedni tudott, hogy nem keveredik el. Csettintő hangot hallatott nyelvével, a fehér ló pedig még sebesebb vágtába kezdett. A lány megnyugodott, mikor halkulni kezdtek az őt követő patadobogások és férfi hangok. Lelassított, s az erdőt kezdte kémlelni, kiutat keresve onnan. Vissza nem fordulhatott, hiszen a katonák valószínűleg még mindig a nyomát keresték, így hát egyenesen haladt előre. Egy pillanatban azonban Fény megtorpant, s fejét rángatni kezdte, próbált hátrálni. Aminata erősebben szorította a nyerget, s egyik kezével igyekezett megnyugtatni a lovat, az azonban még jobban rángatózni kezdett. Hangosan nyerített, miközben dobálta magát, s ezzel a hátán ülő lovasa is elvesztette egyensúlyát. A ló végül elrugaszkodott a földről és kissé két lábra ágaskodott, Aminata pedig leesett lova hátáról egyenesen a nedves földre. A fehér ló, még mindig nyerítve vágtába kezdett. Aminata felakart kelni, hogy lova után iramodjon, de nem tudott mozdulni. Szemeit akaratlanul is lecsukta. 

A nap sugarai az arcára estek a felette magasodó fák koronái közt, melynek hatására kinyitotta szemeit. Nem volt tudatában mennyi ideje heverhetett az erdő közepén, de nem is volt ideje ezen gondolkodni. Pár perccel azt követően, hogy felébredt, lépteket hallott közeledni. Minden erejét összeszedve felkelt a földről. Érezte, hogy ruhája nedves, s lábán is hideg valami folydogál, melyet fájdalom is kísért, de nem foglalkozott vele, futásnak iramodott. Hallotta, amint valaki mögötte szintén gyorsabbra fogja tempóját, azonban Aminata hiába próbált gyorsabban szaladni, nem volt képes rá. Lábába és hátába is erős fájdalom nyílalt, s pár lépést megtevése után, térddel a földre zuhant. Rémült volt. Nem tudta, mi fog most történni vele.
Az őt követő léptek lelassultak, majd kis idő elteltével egy hang törte meg a csendet.

- Mit keres egy törékeny, fiatal nő az erdő kellős közepén?
A férfi hangja meglepően kellemesen csengett, Aminata egy mély, erőteljes, s rémisztő hangra számított. Megemelte fejét, s bár kócos szőke tincsei arcába lógtak, jól látta a felé közeledő férfit. A lány végig vezette rajta tekintetét. Ruhái arról árulkodtak, hogy kisnemesi származású, bal oldalán egy kard függeszkedett, melynek markolatát erősen fogta a férfi. Arca borostás volt, s kissé meggyötört, mégis békességet sugárzott. Aranyszőke hajkoronája tökéletesen állt, azonban Aminata tekintetét a férfi nyakára vezette. Egy hosszú heg húzódott rajta, melyet minden bizonnyal egy vágás idézett elő, s hagyott meg emléknek a férfi számára. Az idegen most gyorsabban lépkedett Aminata felé, aki félve hátrálni kezdett a nedves talajon, kezei segítségével. Egy bogárnak érezte magát, akit a sárba tiportak, s be kellett látni, hogy ez is volt a helyzet.
A férfi, látva a földön kuporgó Aminata rémületét, megtorpant, majd kezét lassan kinyújtotta, s leguggolt a tőle karnyújtásnyira levő lányhoz. - Segítek rajtad. Itt a földem pár perc járásnyira, ott biztonságban leszel, bárki elől is bujkálsz - mondta lágyan a férfi. Aminata a férfi arany szempárjába nézett. Azok kedvességet és törődést sugároztak, s Aminata úgy érezte, valóban biztonságban lesz a férfi mellett.
A lány bólintott, ezzel jelezve, hogy hajlandó a férfival tartani, aki ennek láttán halványan elmosolyodott, majd közelebb nyújtotta a kezét Aminatához, hogy felsegítse. Bár kissé fontolóra vette, elfogadja-e a felé nyújtott kezet, a Lenoir lány végül erősen megfogta azt, s a férfi felhúzta a földről. Azonban pár lépést sem tettek, Aminata lábába éles fájdalom nyílalt, s érezte, hogy a földre fog zuhanni. Ismét. Ez mégsem következett be. A férfi kecsesen, mégis gyorsan fordult felé, s kapta el derekánál fogva, majd egy szó nélkül megemelte Aminatat és tovább sétált a napfényes erdőben.

Valóban csak pár percig bolyongtak az erdőben. Amikor kiléptek abból, Aminata egy kisebb szántófölddel körülvett bájos házat pillantott meg. A férfi határozott léptekkel ment a házhoz, majd gyorsan be is ment abba, kezében még mindig óvatosan fogva a kimerült, gyenge lányt.
Egy szobába vitte, melynek falai omladozóban voltak, Aminata azonban úgy vélte, most nem az omladozó fallal kellene törődnie. A férfi gyengéden az ágyra helyezte, majd elhagyta a szobát. Aminata hallotta, amint valakivel társalog, s pár perc elteltével visszatér egy kupac ruhaanyaggal. Miközben a férfi kipakolta azokat egy a szobában levő székre, Aminata figyelte minden egyes mozdulatát. Érezte, hogy ő egy rendes férfi, így bízhat benne, azonban apjától örökölt makacssága azt súgta neki, hogy tartsa szemmel az idegent.
Hirtelenjében egy idősödő nő lépett be a szobába, s férfi ráemelte tekintetét. A nő azonban Aminatat figyelte.
A férfi követte a nő tekintetét, Aminata irányába, majd megköszörülte torkát. - Ez a hölgy Nana, segít önnek megfürödni, aztán ellátom a sebeit.
Aminata bólintott, s a hölgy is így tett. A férfi idegesen megvakarta tarkóját, kínosan érezte magát, hogy ilyen csönd honol a szobában. Még pár percig rendezkedett a helységben, majd magára hagyta a két nőt.
Nana kecsesen intett Aminata felé. - Gyere kedvesem - súgta. Aminata nehézkesen felállt, majd a hölgyet követve a szomszéd szobába botorkált. A szobát megvilágította a nagy ablaknyíláson beáradó fény, közepén egy nagy fa kádban már várta a fürdővíz. A hölgy segített megszabadítani Aminatát a vizes és koszos ruhájától, majd a kezét tartva a lánynak, a kádba segítette. A víz nem volt meleg, de jéghideg sem. A kettő közti hőmérsékleten állapodott meg, amely nem esett oly' kellemesen a lánynak. Nana egy kefével megsikálta a lány hátát, majd megmosta annak haját. Végül alaposan leöblítette Aminata minden porcikáját.
A hölgy ismét a kezét nyújtotta Aminatának, aki óvatosan megfogta azt. Nana ekkor megdermedt pár másodpercre, majd egy nagy levegőt beszívva Aminata szemébe fúrta a tekintetét.
- Láttalak. Jonathan mellett voltál, s harcoltatok. Egyikőtök az életét adja a másikért. - A nő hangja remegett, Aminata pedig értetlenül figyelte, miközben elkapott egy anyagot a kád széliről, s maga köré csavarta.
- Miről beszél? - Halk volt a hangja, halkabb mint a suttogás. Megrémisztette a hölgy, aki olyan hirtelen kezdett dolgokat mondani neki.
- A csillagok tudják, mi fog bekövetkezni.
- Nana! - A férfi lépett a fürdőbe, aminek hatására a hölgy rémülten lépett hátrébb Aminatától, aki azonban elvörösödött. Aggasztotta, hogy egy helységben van vele egy férfi, miközben az ő testét csak egy lepel fedi. - Itt befejezted a dolgod, menj s főzz nekünk nyugtató főzetet.
A hölgy bólintott, majd elhagyta a helységet. A férfi nagyot sóhajtott, majd Aminata felé fordult.
- Gyere - nyújtott segítőkezet, majd a szobába kísérte a lányt. Aminata leült az ágyra.
- Köszönöm - szólalt meg először a férfi társaságában. - Köszönöm, hogy segít rajtam, és Nana is.
- Remélem nem beszélt önnek nagy bolondságokat a néni. Tudja, kicsit elment az ép esze, s azt hiszi, a csillagok megmondják neki a jövőt. - Aminata elgondolkodott a hölgy szavain. A csillagok tudják..
Aminata nem akart hinni ebben a jóslat dologban, mégsem volt képes kiverni a dolgot a fejéből. Mintha valami azt súgta volna neki, hogy Nanának igaza van. Aminata arra lett figyelmes, hogy a férfi a lábát figyeli, s ő maga is lenézett végtagjára. Az egyiken valami különös alakú seb éktelenkedett, és vér csordogált belőle.
- Megharapták - suttogta a férfi, de nem elég halkan, így Aminata meghallotta.
- Mi? Mi harapott meg? - Nem kapott választ, a férfi elviharzott a szobából.
Pár perc múlva egy lámpással és egy kosárnyi gyógyeszközzel tért vissza.
- Ne ijedjen meg, ez fájni fog kicsit - nézett mélyen Aminata szemébe, aki nem is tudta, mit fog tenni a férfi.
Megfogott egy vasrudat, majd a lámpás tüzébe tartotta néhány pillanatig, ezt követően pedig Aminata sebe mellé nyomta a forró vasat. A lány hangosan ordított fájdalmában, nem készült fel egy ilyen dologra. A férfi megismételte a dolgot párszor, majd különböző krémeket kent a sebre, majd egy kést ragadott kezébe. Aminata nem tudta mit tesz vele a férfi, csak azt, hogy fájdalmas. Arcán könnyek folytak le, de nem törődött azzal, hogy letörölje őket, inkább utat eresztett még többnek. Az utolsó kép amit látott, az volt, hogy a férfi óvatosan bekötözi a lábát, majd Aminata elvesztette eszméletét.

Mikor felébredt arcát melegítették az ablakon beáradó sugarak, s megállapította, hogy egy-két óra telhetett el a gyógyítása óta. Fejét oldalra fordította, ahol megpillantotta a férfit, aki egy széken pihentette szemeit. Azonban mintha megérezte volna Aminata ébrenlétét, kinyitotta szemeit, s a lány tekintete találkozott a férfi álmos arany tekintetével.
- Hogy érzi magát? - Kelt fel a székből a férfi és az ágyhoz lépett.
- Azt hiszem, hogy jól vagyok. Kissé lüktet a sebhelyem, de ezenkívül rendben vagyok. - A férfi megnyugodva mosolygott egyet. - Hálás köszönetem, még egyszer.
- Örülök, hogy önre találtam kedves..
- Aminata. A nevem Aminata - mosolygott a férfira.
- Én Jonathan vagyok. - A férfi kijelentésére Aminata ledöbbent, s rögtön eszébe jutott Nana jóslata: Jonathan mellett voltál, s harcoltatok. Vajon erre a férfira gondolt Nana? - De mondja, Aminata. Hogyan keveredett az erdő mélyére, s szerzett ilyen komoly sérüléseket?
- Tehetnénk egy sétát a ház körül, akkor elmesélem.
- Természetesen.

- Üldöztek - állt meg a karám ajtajában. - Nem tudom kik voltak, azok, s hogy miért akartak elkapni. Egy ismeretlen egyenruhát viseltek. Remek lovasok voltak, s hiába vagyok magam is jó lovas, nem tudtam lerázni őket. Így hát letértem az útról. Sikerült is elmenekülnöm az üldözőim elől, azonban a lovam egyszerre megvadult, s ledobott a hátáról. A sérüléseim nagy részét biztosan akkor szereztem, még most is érzem a tüdőmbe ragadó levegőt, a nedves talajt alattam, a hasogatást a fejemben. - Lassan beértek a karámba, ahol számos ló figyelte őket, nyerítettek. - Mikor magamhoz tértem, neszt hallottam, s menekülni kezdtem, de mint kiderült a lábam komolyan megsérült, és egyébként sem volt okom a menekülésre, mert ön volt az. Segített rajtam, és én még mindig nem tudom hogyan hálálhatnám meg.
- Nem kell meghálálnia - küldött kellemes mosolyt Jonathan a lány felé. - Bár ha nagy hatalommal rendelkezne, kiszabadíthatná a bátyám Tengerszem börtönéből - nevetett cinikusan a férfi.
Aminata épp szólt volna, mikor egy számára ismerős nyerítés csapta meg a fülét. Sebesen indult a hang irányába, majd megállt egy karám előtt. Lassan kinyitotta annak ajtaját, s megpillantotta a földön heverő hófehér lovat.
- Gyönyörű ló, nem? Ma reggel fogtam innen nem messze, és képzelje, ugyan olyan állat harapta meg mint magát. Szerencsére időbe megtudtam menteni.
- Ő Fény! Oo, Jonathan, el sem tudja képzelni milyen nagy segítséget nyújtott nekem ismét. - Aminata magát is meglepte, mikor megölelte a mögötte álló férfit, akit szintén meglepetésként ért a lány gesztusa. Zavartan távolodtak el egymástól, tekintetüket azonban mégsem eresztették a másikétól.
- Mit tettem, hogy ennyire örül? - Jonathan boldogan nevetett.
- Ő a lovam, Fény. - Aminata most lovához lépkedett gyorsan, s szorosan átölelte a paripa nyakát.
Különös erőt érzett, mikor megérintette lovát, mintha saját karját érintené. Mintha ő és Fény egyek lennének. A pillanat azonban gyorsan elillant, mikor is Nana hangjára lettek figyelmesek.
- A hófehér ló vesztét a homokkígyó hozza el, s hiába próbálja megvédeni a sas, a madár a szárnyát töri. Egyedül az erdő őze menekítheti meg e világot az eljövendő pusztulástól. A Holdistennő mellette áll, figyel rá, segít neki. Mond meg neki Nap leánya, mond meg a Hold leányának, hogy kezében a sorsunk!!
Nana mondata befejeztével a földre zuhant, s Aminata és Jonathan is hozzá sietett.
- Nana, ébredjen - simított végig a hölgy arcán Aminata, ő azonban semmiféle életjelet nem adott.
Hosszú percek próbálkozását követően mindkét fiatal szomorúan hagyta el az istállót.
- Jonathan - szólította szomorkás hangon meg a férfit Aminata. - Szerinted mit mondhatott?
- Lehet furcsán hangzik, de talán a jóslata tényleg valóságos. Néhány hete, azt mondta nekem, eljön a hófehér paripa és elhozza a Nap leányát. Az utóbbi jóslatában önt nevezte a Nap leányának. És azt hiszem igaza volt, hisz itt a hófehér paripa, Fény, miatta vagy itt is. A jóslat, amit most mondott, a hófehér paripa egyértelműen önt jelképezi.
- Ki az a homokkígyó, aki a vesztem okozza, és a sas, aki megakar védeni, de eltöri a szárnyát?
- Nem tudom. - Jonathan bizonytalanul nézett a lányra.
- A Hold leánya. Csakis a húgomra gondolhatott! Sürgősen Andanába kell mennem - indult meg Fényért Aminata.
- Nem engedem el egyedül. Önnel tartok!
- Nem ismerem, de mégis bízom önben. Mert tudom, hogy megvéd. Abban már csak reménykedni tudok, hogy így is tesz.